Helló Pap-rét, helló dagonya!
A Hello Trails Hungary meghívott a Hello Pilis Trails-re, ahol a 28km-es Hello Pap-rét távot választottam, mert az pont jó hétvégi hosszú edzésnek.
Azt terveztem, hogy közepes tempóban megyek, nem tolom neki… Ez majdnem sikerült is. Előző nap a Balaton mellett vettem részt egy 10km-es miniversenyen, amit kicsit tempósabban futottam, mint terveztem, s hiába a maratoni hengerezés-nyújtás kombó, reggel olyan merev voltam mint a szibériai fagyott kutyasz*r. Na, nem baj, menni kell, ha már kitaláltam.
Hamar leértünk, parkolóhelyet is pillanatok alatt találtunk, szóval ment minden gördülékenyen. Nem vittem túlzásba a reggelizést, így beugrottam egy ottani boltba, ezért persze lekéstem a hosszútávosok rajtját, de sebaj. Odabent sok ismerős fogadott, gyors rajtszámfelvétel, kaja, öltözés meg minden ilyenkor szokásos uncsi dolog. Kilenc előtt pár perccel az jár a fejemben a rajzónában, hogy minek jöttem én ide, de aztán ez elmúlt, hogy a rajt után pár perccel visszatérjen.
Kép: Kremlicza Levente
A hosszú, alattomos emelkedők máskor nem jelentenek gondot az Irhás-árokban szocializált lábaimnak, de most pokoljárás volt. Sorra mentek el mellettem az emberek, miközben próbáltam futni, tyotyogni, már vártam mikor hagy le egy nyugdíjas csoport is. Az előző napi verseny és a heti nehéz edzések miatt be volt állva a vádlim, a lábfejem kicsit dagadtabb volt, mint szokott lenni, ehhez pedig jött a vastag zokni, így hamar elment a lábfejemben a keringés, zsibbadt, minden baja volt. Egész sokáig tartott ez, este már sejtettem, hogy meg fogok b*szódni, de hogy ennyire, azt nem gondoltam. Eljött egy rövid aszfaltos szakasz, itt magamra szóltam, hogy nem kéne picsogni, hanem menni kéne, mert ez így kezd a szánalmas felé konvergálni. Kicsit még szórakozott a lábam, megálltam lazítani a cipőt, átmozgatni a lábam, aztán egy lejtős szakasz után hirtelen jobb lett. Elkezdtem futni normálisan, és egyre jobban belelendültem, a pötyörgő eső kifejezetten jól esett, a néhol bokáig érő sár sem zavart, boldog varacskosként trappoltam át mindenen. Csak a folyton kikötődő cipőm miatt torpantam meg néha, de egyébként ment rendesen a dolog. Kényelemre, tapadásra nem volt panasz, a Speedgoatot hoztam el, amivel nem voltak gondosak a csúszósabb lejtők sem. Valahol Borjúfő környékén megálltam fotózni egy gyorsat, aztán nyomás tovább, kezdtem élvezni a dolgot. Most kevésbé figyeltem az erdőt, csak a futásra koncentráltam, hagytam, hogy a zene vigyen magával. Az egyik ellenőrző ponton Csipiékbe botlottam, a gyors csippantás után biztatásként közölte, hogy még lehetek második lány. Eltekintettem tőle, hogy hozzávágjak egy farönköt, mert siettem, kezdtem élvezni a dolgot. Megelőztem pár embert, de nem érdekelt, hogy hányadik vagyok, (pedig kellett volna…) egyszerűen csak mentem. Hamar elértem a Kalicsa-szurdokot, kerülés nélkül belementem az ott csordogáló kis érbe, aztán ellenállva a késztetésnek, hogy megálljak gyönyörködni, mentem tovább. Unalmas, hosszú mászás következett, máskor egy jó részét megfutottam volna, de most ahhoz fáradtak voltak a lábaim. A 20km-nél lévő Kis-Bükk-tető után jött a lejtő, régi ismerős ez az UTH-ról, tudtam, hogy a köves ösvényeken lefelé gyorsabb vagyok a legtöbb embernél, így nyomtam neki, mint hasmenéses vaddisznó. Megelőztem az első helyen futó Enikőt, de csak, hogy ne Csipinek legyen igaza. Itt megint egy csomó ismerőssel futottam össze, a fordító előtt is egy ismerős önkéntes fogadott, majd megkezdtem a bokáig érő avarban a csapatást a tahitótfalui ponthoz, ahol először álltam meg frissíteni, de ezt sem vittem túlzásba, pár deci víz a kulacsba, aztán irány vissza. Rövid sétálgatás után elkezdtünk a hírhedt Hétvályús-forrás felé menni, ahol a gyökerekkel teli, (most nem magamra gondolok kivételesen) meredek emelkedő várt minket, annyi kedvem volt megmászni, mint medvét fésülni teliholdkor, de ez nem kívánságműsor, szóval megindultam. Nem mentem rajta olyan tempósan, mint ahogy kellett volna, de a combjaim már kezdték unni a hétvégi szopatást. Ahogy láttam nem csak az enyéim, mások is szenvedve kapaszkodtak fel, de aztán egyszer csak vége lett, jött egy kis emelkedő még a Vörös-kőig, aztán jött a cikk-cakkos lefelé, bár éreztem a lábam, de toltam neki, nehogy elfogyjon a gulyás. Az utolsó 2km-en megint kikötődött a cipőm, hangosan káromkodtam egy sort, amire a mellettem elfutó hosszútávos lány kicsit meglepődött, szóval bocsi, ha rád hoztam az infarktust. Aztán jött az aszfaltos rész, itt már tényleg a lovak közé csaptam, hála a sok résztávos edzésnek gond nélkül csapattam, a templom utáni pár száz méternél pedig jött a sprint, aztán bent is voltam.
Az izmaim fájtak, úgy néztem ki, mint egy igénytelenebb varacskos disznó két hét dagonya után, éhes voltam, de meglett a tervezett 3 órán belül. Egyik tanítványom mondta, hogy ötödik lettem, elsőre nehezen hittem le, de tényleg. Néztem az eredményeket, az elégedettséget egy furcsa érzés váltotta fel.
Azon gondolkodtam, hogy ha nem kell annyiszor megállnom, ha kicsit frissebb a lábam, ha jobban megtolom az utolsó emelkedőt, akkor még harmadik is lehettem volna, de aztán ez az érzés elszáll. Ez egy edzőverseny, ahol úgy érzem odatettem magam rendesen, így nincs okom elégedetlenkedni.
A gulyás itt is nagyon jó volt, szerintem Csanyától szerezték a receptet.
Jó verseny volt, izgalmas útvonallal, ahol a már sokszor megfutott részek is tudtak újdonságként hatni, pedig csak az irány változott. A szervezés kifogástalan volt, annak ellenére, hogy első rendezés volt, minden profin, gördülékenyen ment. Köszönöm a meghívást a Hello Trails Hungarynek, a szuper versenyt, biztatást az önkéntesek, szervezők csapatának. Jövőre biztosan visszatérek, valószínűleg akkor a hosszútávra.
Kremlicza Levente
A szerző a Terepfutás.hu 2020-as cikkezője, a Futóbolond blog írója.
