Így (és itt) terepfutok én, avagy egy cikkező bemutatkozása

Így (és itt) terepfutok én, avagy egy cikkező bemutatkozása

Így terepfutok én…

Az idei cikkíró pályázat egyik nyertese szelektáltja vagyok, feltételezhetően a Terepfutás.hu Facebook oldal színesítésének szándékával, mert egyébként sem az eredményeim, sem a szakértelmem nem indokolja a megbízatást. A nagyon ámátőr színvonalat képviselem, a szó szoros és enyhén pejoratív értelmében, így az általam leírottak fenntartással kezelendők, sőt, olykor egészségre ártalmas tartalommal is bírhatnak, ezért kiskorúak és gyengébb idegzetűek számára az olvasása nem ajánlott.

Írásaim elsősorban az élő videóban (Mi vár rátok 2024-ben?) Csanya által felsorolt témajavaslatok közül a kalandok és sirámok kategóriáját merítik ki, mert zűrkeltésben jó vagyok, aminek aztán iszom a levét, vagyis kaland nem jár egyedül, csak sirámmal, kéz a kézben. Ugyanis számomra a terepfutás nem csak kocogás az erdőben, hanem kíváncsiskodás, felfedezés, határfeszegetés és néha – legalábbis érzetre – túlélőtúra is egyben.

Szövegem értelmezhetőségét elősegítheti, ha elmondom magamról, hogy mostanra az emberélet útjának felét már egy évtizeddel túlhaladtam, de csak öt évvel ezelőtt kezdtem rendszeresebben futni. Akkor vettem magamnak az első sportórámat, azóta is azt használom – ebből látszik, hogy nem edzem magam halálra -, egy Suunto Spartan Trainer Wrist HR-t. (Igen, ez az a selejt széria, aminél egy-két év alatt lerohad a szíj az óraházról, én nem sokat gondolkoztam rajta, megragasztottam pillanatragasztóval, mert úgy adta magát az illeszkedés, ennek februárban lesz két éve… azóta is tart, bár az igaz, hogy nem úszom vele. Soha más problémával nem bosszantott egyébként.)

Fotó: Borhegyi Éva

A futással egyébként már tíz éve elkezdtem ismerkedni, amikor a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Ház létrehozott egy futásra szakosodott mozgásórát, aminek Kocogi Futóklub lett a neve. A klubnak heti két edzése van, az egyik a Herman iskola udvarán (ott, ahol a Piros 85 megáll), a másik a város utcáin, illetve tavasztól őszig az erdőben. Soha nem jártam rendszeresen a foglalkozásokra, ezért nem is volt igazán látszatja rajtam, viszont az egyik klubtárs révén informálódtam a terepfutás vadabb verzióiról és annak hatására kanyarodtam ebbe az irányba. Azóta az öt év alatt már annyi futóversenyen voltam, hogy két kezemen tudom csak megszámolni.

Talán többetekkel találkoztam is már, kedves Terepfutás.hu olvasók, bizonyára emlékeztek, én vagyok az, aki az orrotok előtt esett hasra és hempergett meg a szűk ösvényen, akinek mindig oda kell kiáltani, hogy nem arra kell menni!, vagy esetleg elborzadva néztétek, hogy lehet valaki képes arra, hogy pangó vizekbe merítse kulacsát… Nem viccelek, mindegyikre volt már példa.

A valaha volt legjobb versenyidőm 2022. őszén keletkezett, az Őrségi Félmaratonon, ami 23 km, ezt 2 óra alatt sikerült teljesíteni (csak 287 méter szint van benne) 5’12-es átlagezrekkel. Ugyanabban az évben a Börzsöny Trail 30 km-ét 4 és negyed óra alatt gyűrtem le, kb. 1400 méter szint, 8’25 km-átlag. (Összehasonlításképp, 2021-ben ez majdnem 5 és fél órába telt 10’30-as átlaggal.) Mindezt akkor megelőzte egy felkészülés-féleség, rendszeres edzés hónapokon keresztül, tele gyorsítással. Bár más célom volt azzal – és még nem adtam fel azt a célt, csak szüneteltetem -, de az nem terepfutás.

Ezekhez képest most sehol nem vagyok, mert tavaly alig edzettem, kezdhetem elölről az egészet. Gyakorlatilag a legjobbkor jött ez a cikkezési lehetőség, mert már éppen nagyon ideje volt megmozdulnom. Ki tudja, még meddig punnyadok és halogatom az újrakezdést, ha nem csöppenek ide.

És akkor térjünk a lényegre, hiszen az eredeti szándék az volna, hogy valami hasznosat is tartalmazzon a bejegyzés.

Az otthonomtól az erdő széle 2 km-re van a legrövidebb úton, de 250 méterrel magasabban, ami úgy oszlik meg, hogy az első kilométerre jut 30 méter, a másodikra 220. Nem állítom, hogy nem lehet megállás nélkül végigfutni, de nekem ez most nem megy, viszont egyik célom, hogy sikerüljön a közeljövőben. (Gyakorlatilag egy hét alatt rengeteget lehet fejlődni, ezt 2021. őszén tapasztaltam, amikor belenyomtam a Suunto Vertical Week-be 3500 méter szintet 100 km megtételével – a hetedik napon érezhetően jobban ment az emelkedőn futás, mint az elsőn.) Most nem tervezek heti hét napot emelkedőzni, de szép lenne eljutni odáig, hogy megfuthassam a Nagy-Mánnát (régi térképen így írják) a Börzsöny Trail-en! (Vagy legalább egy részét.)

Fotó: Borvölgyi Éva

A Budapest és Budaörs között húzódó Felsőhatár utca visz fel, ami a legmeredekebb szakaszán már csak egy ösvény. Ez a Kakukkhegyi útnál a Berkenye utcánál folytatódik. Az emelkedő teteje az erdő széle. Ha nem akarom hirtelen az egész magasságot ezen a meredekségen megmászni, akkor a Kakukkhegyi útra lekanyarodva le lehet menni az Irhás árokig, ahonnan enyhébb az emelkedő, és még kilométerben is több. A legtöbb út a KFKI-hoz vezet, és bárhonnan közelítem is meg, innen a piroson szoktam továbbhaladni délkelet felé, ami eléggé köves és ahol lejtős is és köves is, ott válik izgalmassá az útvonal, főleg ahol a lehullott tölgylevelek és a kövek színe hasonló. Bármelyik pillanatban jöhet egy gikszer, mert olyan az iram, hogy nem két lépésbe telik megállni, és bár mindent elkövetek, hogy ne jöjjön, ennek ellenére mégis ott van a lehetősége, de nincs idő arra, hogy emiatt aggodalmaskodjak, mert olyan gyorsan kell pillanatról-pillanatra eldönteni, hova lépjek.

Fotó: Borhegyi Éva

Csak körültekintően lehet mozogni a Budaiban, mert a nagy része védett, sőt, a Budaörs feletti területéből jókora darab fokozottan védett, aminek kissé ellentmond az, hogy a kellős közepén még másfél évtizede is működött a Szállás-hegyi kőfejtő, egy murvabánya. Ezt azóta megszüntették és a tájsebre erdőt telepítettek. Mindazonáltal a fokozottan védett (a zöldre színezett) területen belül csak a turistaúton (és tanösvényeken) szabad csak menni.

 

A térkép forrása: erdoterkep.nebih.gov.hu

A rövid köröm a Farkas-hegyig, a hosszú pedig a Huszonnégyökrösig tart a Ló-hegy, a Csík-hegy és a Kis-Csik-hegy megkerülésével (A Csík-hegy ÉNy-i oldala szenvedett tűzkárt 2020 tavaszán.)

A Farkas-hegyről egy kicsit lejön a turistaút lakott területre, de már az első útkereszteződésnél visszafordul, csak a pirosról a sárgára kell váltani. A Ló-hegyig tart a fokozottan védett terület, az utána következő útelágazásnál ezt már magunk mögött hagytuk, ezért választhatjuk azt, hogy jobbra kanyarodva a sárgáról a hegyvonulat másik oldalán haladunk tovább. Mert ez a legkalandosabb része az egész területnek. Az ösvény rövid szakasz után kimegy a hegy északi oldalába és annak mentén kanyarog. Zömmel fekete fenyők szegélyezik, egyiket-másikat kerülgetni is kell, ahogy kissé benőnek/bedűlnek az útra, de lombhullatókkal is tele van a környezet, amitől igen változatos képet mutat. Ez nem a gyorsításra való szakasz, cserébe viszont sok kis meglepetéssel szolgál.
Szinte minden kanyar mögött más hangulat vár: van, ahol egy sötét zug, ami gyökérből szőtt lépcsőt rejt, a másik vidám fénnyel fogad. Az egyik éles kanyarban egy sziklalépcsőn kell befordulni, amin régebben úgy tekergett egy, a kőhöz tapadó vékony gyökér, hogy sokszor siklónak néztem. Ugyanitt mély völgy tárul fel, szemközt a következő hegyoldallal, míg egy másik „szobába lépve” már rá lehet látni az íves kanyarban kígyózó vonatként behajló vonulat mozdonyára, a Huszonnégyökrös-hegy sziklás letörésére, ami ködfátyolos időben a belőle sarjadó fekete fenyőktől összképileg úgy néz ki, mint egy japán tusrajz: hegyi tájkép a szikla fenyvesével. (Ez annyira japán, mint amennyire az innen nem messze lévő, a sárga mentén található híres Sorrento olasz, illetve mediterrán.)

Fotó: Borhegyi Éva

A hegyi kalandok után kiérünk egy tisztásra, ahol van egy Pilisi parkerdős tájékoztató tábla, amin többek közt a magyar méreggyilok szerepel, mint itteni bennszülött faj, amiről én mindig azt hittem, mérgező, gyilkos növény, de nem, éppenhogy kígyómarás ellenszereként használták, tehát magát a mérget gyilkolja, nem pedig méreggel gyilkol.

Az út újra erdőbe vezet, emelkedik és gyökeres, majd az elágazásnál jobbra térünk s hol köves, hol meg bozótos hullámvasúton jutunk ki a végibe, ahol található a nemrég, Gyömbér Viki által felfedezett huszonnégyökrös-hegyi norvég trollnyelv.

Fotó: Borhegyi Éva

Meglehetősen változatos tehát a pálya, akkor sem unnám, ha nem csak az orrom elé néznék folyton a sok gyökér és kő miatt. Szerencsés vagyok, hogy kispesti létemre idesodort az élet. És amióta felfedeztem, hogy szeretek terepfutni és főleg, amióta bátorságom is van hozzá, azóta elvesztegetett időnek tartom azokat az éveket, amikor ezt a lehetőséget kihagytam. És azt gondolom, bűn kihagyni akár egy napot is – ezért elég sok bűnöm van, mert nincs annyi időm, hogy minden nap fölmenjek a hegyre.

Borhegyi Éva

IRATKOZZ FEL
A TEREPFUTÁS.HU HÍRLEVELÉRE!

Köszönjük, hogy feliratkoztál!

Beküldés közben hiba lépett fel. Kérjük, hogy töltsd ki újra!

Felelősségem és elmeállapotom teljes tudatában kérem, hogy a Terepfutás.hu hírlevelet küldjön nekem!