Leckék, amelyekre a Tor tanított
Leckék, amelyekre a Tor tanított
Joe Grant, 2018. szeptember 25.
Enyhe cigarettaszagra ébredtem. Az út szélén fekve bal szememmel Eugenire sandítottam, a jobbot összeragasztotta a kötőhártya-gyulladás. Felhevült testemben roppant kényelmetlenül éreztem magam. Éjjel 1 óra múlt, már a második éjszakát töltöttük kint. Muszáj volt néha ledőlnöm 5 percre, hogy aztán talpon tudjak maradni. Eugeni egy szemhunyásnyit sem aludt, teljesen közömbösen ült egy holdsütötte kövön, nem messze tőlem. Nagyokat szívott cigarettájába, miközben üres tekintettel bámult a sötétbe. Összenéztünk, mire elmosolyodott: „Megyünk?”
Nem sokkal korábban már megálltunk a Rifugo Coda-nál. Ez a kunyhó egy lenyűgöző gerincre épült, 2 000 méter fölött, nem sokkal a Tor de Géantsverseny féltávja után. Az ellenőrzőpontot néhány kemény, ám kedves hegyi fickó működteti. Kegyetlen szélben értünk a házhoz. Annyira kimerült voltam, hogy alig bírtam talpon maradni, és amint beléptünk, le kellett feküdnöm. A versenyszabályzat 2 órányi pihenést engedélyez a hegyi házakban, de mondtam Eugeninek, hogy 30 perc is elég lesz.
Amíg ő a nagyszobában a helyiekkel beszélgetett, én egy vastag gyapjútakaró alá bújtam egy hátsó szobában. A rajt óta kínzó fülfertőzésem egyre csak rosszabbodott. Túlságosan sokat követeltem a testemtől.
Mindez 2017 szeptemberében történt, amikor másodjára próbálkoztam a Tor de Géants teljesítésével. Nem sokkal a cigi/alvásszünet után az állapotom annyira rosszra fordult, hogy elájultam a Niel kis falva felé vezető lejtőn. Beismertem, hogy a verseny teljesítése nem ér fel az egészségemet akár hosszútávon is fenyegető veszélyekkel, így aztán kiszálltam.
2014-ben 6 héttel combizomszakadásom után teljesítettem a Tort. Mondanom sem kell, mennyire megerőltető volt. Volt azonban három tényező, amely felülmúlta a nehézségeket. Először is, pusztán az út lenyűgöző mivolta egyetlen hegyszerető embert sem hagy hidegen. A Tor messze a legszebb verseny, amelyen valaha részt vettem. Másodszor, az Aosta Valley embereinek hihetetlen kedvessége valami egészen különleges. Harmadszor, megismerkedtem az olasz Lucával, akivel a táv második felében végig együtt haladtunk. Milyen ironikus, hogy épp a Rifugo Coda utáni lejtőn találkoztunk. Sajátos helyzetünk miatt nagyon gyorsan összebarátkoztunk, és különösen intenzív élményeket éltünk át együtt.
Habár mindkét próbálkozás kielégítő volt a maga módján, idén abban a reményben tértem vissza, hogy minden klappol, és harmadik nekifutásra a lehető legjobb versenyt futom majd.
Testileg és fejben is remekül voltam. A legjobb segítők jöttek velem: édesanyám, valamint jó barátaim, Roch és Catherine. Minden felszerelés adott volt, az utat ismertem, alig vártam, hogy indulhassak. Aztán a repülőn elkaptam valami vírust, és a verseny hetében hörghuruttól szenvedtem. Mindent megtettem a gyógyulásért: sok vizet ittam, minőségi ételeket ettem, sokat pihentem, és a lehető legoptimistább maradtam, hogy legyőzzem a kórt.
Habár tudtam, hogy az úton végigmenni önmagában is nagy kihívás, úgy döntöttem, elindulok.
Már néhány óra elteltével le kellett feküdnöm 45 percre az út mentén. Testem rázkódott a köhögéstől.
Úgy tűnt, semmi értelme tovább mennem, de csak 27 óra múlva törődtem bele abba, hogy fel kell adnom. Ha csak magamat nézem, könnyedén befejeztem volna a versenyt, hiszen sokkal jobban éreztem volna magam az ágyban fekve, ahol kialhatom magamból a fájdalmat. Bűntudatom volt viszont a versenybe ölt pénz és a belerángatott emberek miatt. Kötelességem volt legalább megpróbálni. Habár tudom, hogy ilyen helyzetben a családomat és a barátaimat csak az egészségem izgatja, mégis nehéz józan döntést hozni a stressz és a nyomás alatt. Akkor is, ha csak magamról döntök. Megtanultam, hogy bár az elszántság becsülendő, ugyanennyire fontos tudni, mikor kell alázatosnak lennünk.
Ebből a szemszögből nézve a Tor nagyon jó tanító. De lehet, hogy a betegség az. Nem tudom eldönteni. Alighanem vissza kell mennem, hogy rájöjjek.
Képek és szöveg: Joe Grant
Fordította: Gerecs Ildi
