Muzsla trail, a gonosz kistestvér
„Nem én mentem el veled, Te maradtál nálam” – mondja Kiss Tibi Az altató álma című Quimby-számban, és valahogy így esett meg első randim a Muzsla traillel. Amikor beneveztem április utolsó hétvégéjére, már akkor is fájt a szívem, hogy ütközik a Mecsek traillel, de úgy voltam vele, hogy ott már voltam, most akkor erre megyek. Októberre viszont már be volt tervezve egy versenyem, a „nagy” verseny, ezért próbáltam átadni a nevezésemet – sikertelenül. Végül a másik versenyt lemondták, én meg úgy voltam vele, hogy nincs más hátra, mint előre.
A Mátrabérc az egyik legkeményebb, legnagyobb presztízsű hazai terepfutó verseny, elég csak megnézni a rajtlistát. Gonosz Kistestvérét, a Muzslát bizonyára azért hívták életre, hogy a magamfajta Rockynak (bocsánat, rokinak) is legyen mivel taccsra tennie magát. Ahogy előző este nézegettem a Mátrabércen készült képeket és eredményeket, arra gondoltam, hogy én ott meghalnék az edzőm még jó sokáig a közelébe se engedne (nincs edzőm). A célom az volt, hogy kipróbáljam a pályát meg magamat, és lehetőleg szintidőn belül, sérülés nélkül érjek be; és pluszban örültem volna egy négy órán belüli teljesítésnek.
Nem készültem különösebben a versenyre, igyekeztem a szokásosnál többet aludni, meg mostanság (megint) elkezdtem odafigyelni a zöldség- és gyümölcsfogyasztásomra. A múlt hónapban elkövetett, Runnabe Roundra irányuló botorkálásom fő tanulsága az volt, hogy enni kell, ezért bepakoltam egy csomó kaját, a kiszámíthatatlan időjárásra tekintettel pedig mindenféle fölösleges ruhaneműt: baseball sapkát, széldzsekit, csősálat. Végül hosszú nadrágban, rövid ujjú felsőben és karszárban indultam el, ami még soha nem volt rajtam 2 km-nél tovább, de ugye a név kötelez.
Százan sem toporogtunk a rajtban, ennek okát nem érdemes fejtegetni, mindenesetre a magam részéről százszor inkább futok a Mátrában, mint a rakparton. Útravalóul még elmondták, hogy három napja nem volt eső, igaz, ahol a munkagépek feltúrták az erdőt, ott van némi sár, meg ahol agyagos a talaj, meg ahol a kurta farkú malac túr. Az is elhangzott, hogy sajnos ilyenkor rajzanak a darazsak, de előző nap összesen egy csípés történt. (A múltkori WTF-élmény óta egy kicsit ki vagyok hegyezve a darazsakra, ezért egész úton kémleltem, hogy honnan várható az invázió.) A rajtszámomat Losonc Timi (a Mátrabérc ezüstérmese) adta át, a rajtban meg CoffeeRunner Kiscsoki állt előttem, hát mi ez, ha nem jó ómen? Ráadásul ott állt mellettem a szerelmem, hogy utamra bocsásson, mint asszonyaik a kihajózó tengerészeket, leszámítva, hogy kettőnk közül sokkal inkább ő a tengerész, és én vagyok asszony.
Fotó: Mátrabérc Trail
Megszólalt a terepfutó versenyekről ismert Thunderstruck és a Highway to Hell, nekem meg pavlovi reflexként kívánta a futást a lábam. Az első kb. 2,5 km jól futható volt, több, mint amire számítottam. A jobb vádlim közben görcsölt, csak tudnám mitől. Lehet, hogy (többet) kéne hengerezni, és abban a pillanatban bizisten hengereztem volna, ha éppen van nálam, de hát nem volt, így mit volt mit tenni, mentem tovább, nagyjából olyan mozgásmintával, mintha az UB 190. kilométerénél járnék.
Egy jó kis single track után 4,5 km-nél megértettem, hogy egyesek miért hoztak túrabotot. Jött a siratófal, ahol igazi treehuggerként kapaszkodtam mindenbe, amit értem, páran fel is ajánlották a segítségüket. Végül felrántott az adrenalin, átengedett a hegy. A 8. km-en megint értékelhető időt mentem, csodálatos volt belefutni a fenyőillatba. Az erdő még zöld volt, de a fák között kikandikáló domboldalakon már itt-ott feltűnt az arany és a rozsdabarna.
Kép: Karsza Andi
Ugyanazzal a négy-öt lánnyal előzgettük egymást, hol belesétálva, hol nekiiramodva, ami részemről semmiképpen nem valami tudatos stratégiának tudható be. A 13. km-em lett az addigi leggyorsabb. Mátrakeresztesre érve, ahogy megpillantottam az 54-es házszámot, megint eszembe jutott, hogy előttünk egy nappal micsoda hihetetlen erőpróbát teljesítettek „a nagyok”. Boldog voltam, hogy elértem a féltávhoz. Szokás szerint meg sem álltam a frissítőponton, diadalittasan keltem át a kis fahídon, hogy a susnyáson át ismét bevegyem az erdőt.
Épp a 15. km-t kaptattuk koptattuk, amikor megszólalt a déli harangszó. Kezdtem ráeszmélni, hogy nem a póló anyaga, de még csak nem is az emelkedő az oka annak, hogy csuromvizes a hátam, sokkal inkább az a körömpiszoknyi karcolás, amit reggel észrevettem a víztartályomon. Egy darabig azt gondoltam, hogy spórolni fogok a vízzel, aztán úgy voltam vele, hogy inkább a szervezetemben legyen, mint a hátamon, ezért az emelkedőkön apránként kortyolgattam. Közben két sótablettát és egy-egy gyümölcsös meg mandulás szeletet is elfogyasztottam, és 18 km környékén fölfelé ballagva két energia-gumicukrot is bekaptam, ha már az is velem jött. (Természetesen soha nem eszünk olyat, amit még nem próbáltunk ki előtte. Vagy mégis?)
Kép: Karsza Andi
A 19. km-nél majdnem letértem az útról, és majdnem el is botlottam, még szerencse, hogy én ilyen majdnem-ember vagyok. Épp jött egy férfi futó, és óriási lendületet adott. (Kocogtam.) Ahogy egyre följebb hatoltunk a sűrűsödő ködben, egyre kevésbé volt kivehető a kilátás, és egyre jobban cidriztem. Pont jókor értünk fel a Muzslára, elérkezett a várva várt 7 km-es lejtő. Nem mondom, hogy innen már csukott szemmel is behúzom, mert elég köves volt a terep, de mégiscsak ez a nekem való pálya, ahol elememben vagyok. A lejtőben azon túl, hogy legalább nem fázom, az is jó, hogy sokan (nálam kevésbé idióták) tartanak tőle, ezért még ez előzés élménye is megadatott a végére. A 22. km-nél megint jött egy kis domb, még utoljára megszívtam a csutorát, és innentől padlógáz. A 25. km-nél szinte ugyanabban a szekundumban megpillantottam a tempót, a templomot és nem sokkal előttem egy lányt. Még jobban rákapcsoltam, de hiába, mert a semmiből nekem jött egy emelkedő, amihez már semmi kedvem nem volt, de menni kellett. Még biztos, ami tuti, a szemembe dörgöltem egy muslicát, aztán folytatódott a „kapj el, ha tudsz”. Az utolsó kilométeren, fogalmam sincs, milyen tartalékból, lehagytam a lányt, befordultam a csinos kis házak közé, itt már hajráztak az emberek, futottam-futottam, ott integetett a párom, nyakamba akasztották az érmet, és iszonyú boldog voltam. Gyönyörű volt az erdő, ösztönző a kihívás, kár lett volna kihagyni. 3:49:05 lett a vége, meg egy szatyor őzlábgomba.
Karsza Andi
