Térképnézegetős őrület a terepfutás köntösébe bújtatva. Borhegyi Éva írása
Őrség – Őriszentpéter környékén
Az Őrség, mint Magyarország egyik tájegysége, rendelkezik néhány jellegzetességgel. Területe kissé dimbes-dombos és aránylag nagy része erdő. Nevét onnan kapta, hogy már a honfoglalás idején is határterület volt, ezért az ide költözők feladatként a határőrizetet kapták, emiatt szétszórtan építették fel lakhelyeiket, főleg dombtetőre. Ezekből a kisebb egységekből tevődött aztán össze egy-egy falu, amiket szeres településszerkezetűnek neveznek. Ez, a folyamatos beépítések ellenére a mai napig észrevehető, még Őriszentpéteren is, ami pedig a térség központja, a legnagyobb település, sőt város, de még a kellős közepén is el lehet veszni erdősávokban, vadregényes patakmedrekben néhány száz méterre a lakóházaktól.
Lassan húsz év óta minden nyáron eltöltök párommal egy kis időt az Őrségben, illetve ahogy a gyerekek megszülettek, mindig egyre nagyobb létszámban mentünk (kettő gyerekünk van). Hat éve fordultam konkrétabban a terepfutás felé, de eleinte egyáltalán nem mertem egyedül kimenni a vadonba. Az ilyen ősvadonba meg, amilyen az Őrség, pláne nem. És amikor pár év után végre rászántam magam, akkor is csak Őriszentpéter szélére, nevezetesen Galambosszer külsőre merészkedtem ki. Ott egy rét mellett haladtam, hogy nagyjából belássam a terepet, de az út másik oldalán erdő volt, úgyhogy rettegtem, nehogy onnan állat jöjjön ki. Az első adandó alkalommal fölmásztam egy vadászlesre, ami a mező szélén állt, hogy megnyugodhassak, ott már biztonságban vagyok. Azóta már lényegesen merészebb lettem, de még mindig akad olyan helyzet vagy zaj, amitől berezelek.
Őrségi kalandozásaim többnyire reggel történnek, még a reggeli előtt, a családi programok előtt és nem tartanak másfél-két óránál tovább, de túl messzire sose jutok, mert valami érdekes elvonja a figyelmem a folyamatos futástól. Úgy szoktam futni az Őrségben, hogy nagy vonalakban tudom, milyen kört akarok leírni, de menet közben alakulnak ki a részletek és kerülnek elém a meglepetések.
Nagyjából öt irányból lehet elhagyni a várost terepfutási szándékkal, hogy 1-2 kilométernél többet ne kelljen aszfalton futni. Ezek közül én általában csak hármat használok, a többi még nincs annyira bejáratva, sőt az egyiket egyszer hiába kerestem, nem találtam.
Turistajelzéses térkép, forrás: www.kektura.hu
Mi mindig a központban szállunk meg, onnan a Bajánsenye felé induló kéken (Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra) lehet legrövidebb úton kijutni a városból néhány száz méter szerencsétlenkedés árán: az ember átmegy a benzinkúton, utána az országút mentén, kissé emelkedősen a fűben botladozik egy darabon és nagyon kell figyelni, hol megy be a jelzés a fák közé: egy faluszéli háznál jobbra, rézsútosan, a kerítés mellett – itt mindig van kutya, ha észrevesz, jól megugat.
Innentől már egy jól látható régi vasúti töltésen megy az út egy darabig, szinte a műúttal párhuzamosan, de attól tisztes távolságban. A töltés konkrétan bazaltaprólékból van, de a felszíne, a sok-sok évtized során, amióta nincs rajta sín, annyira összecementálódott a földdel, avarral, hogy nem bokaficamító moréna ez, hanem jól futható pálya, ebben a formájában kb. két-három kilométeren. Pár éve láttam itt szarvasbikát a háremével együtt előttem keresztben átközlekedni. Érdekes volt, mert először a bika jött ki. Amikor észrevett engem, megállt, elgondolkozott, de aztán megvárta a csajokat, akik sietősen mentek a – gondolom – már bejáratott útvonalukon, és a végére állt vissza a hím, így vonatoztak el gyorsan. Máskor meg egy vaddisznócsordával találkoztam errefelé. Különböző méretűek voltak azok a disznók, de mivel akkor is augusztus volt, gondoltam, hogy az azévi szaporulat már biztos kinőtt a csíkos hátú kismalac korból, ezért nem tojtam be teljesen, de azért tétováztam, továbbmenjek-e vagy visszaforduljak. Az úttól vagy 30-40 méterre, a fák között turkáltak békésen. Amikor észrevettük egymást, akkor ők, mint ahogy egy csapat veréb arrébbrebben, úgy, egy csoportban maradva, szinkronban arrébbkocogtak – merőlegesen az útra, hogy a távolodásuk biztos legyen. Nem fejvesztve szaladtak és nem is messzire. Látótávolságon belül álltak meg, és az új helyen ugyanúgy folytatták nyugodt, kotorászós tevékenységüket, ahogy abbahagyták. Ezek az erdei állatok sokkal több ésszel mérik fel a helyzeteket, mint amit egyébként feltételezek róluk.
Kiérve egy széles, sóderos útra, jobbra folytatódik a kék, és a töltést elhagyjuk. Csak úgy sóderos, hogy a kavicsréteg bele van döngölve az agyagos talajba, tehát kifejezetten jól futható száraz időben, esőben egyaránt. Mivel ez az út széles, nagyon nyitott, jópár méterre van az erdőtől mindkét oldalon, ezért itt támadnak a bögölyök és keresztül-kasul repkednek a pillangók, a rózsabogarak és a hatalmas acsák. Szalafőre, a szomszéd faluba is átvinne ez a sóderos sztráda cikk-cakk vonalban, és ha az lenne a célom, hogy egyenletes tempóban, „gyorsan” fussak (nálam a gyors az a maximum 5:00-5:20-as ezrek legföljebb 15-20 km-en át, síkon), akkor azt itt lehetne, van vagy 8 kilométer szépen, egybefüggően.
De nemhogy gyors futás, sokszor még futás is alig kerül bele egy-egy ilyen reggeli kalandozásomba, mert mindig meglátok valami érdekeset és muszáj belevetnem magam, közelebbről megtanulmányoznom. Most ezen az utamon például egy mesterségesen telepített fenyves csábított el először. Glédában állnak a sorok, nulla aljnövényzettel, sejtelmes fényviszonyokkal, ahogy az már fenyvesek esetében lenni szokott, naná, hogy nekem ebbe bele kell mennem, főleg, hogy egy szélesebb járat is volt benne, ami kényelmes áthaladást kínált.
Út a fenyvesbe
A talaj persze kissé göröngyös, tobozok, mohás kődarabok tartják ébren a figyelmet. Kisvártatva ezt a sort keresztezte egy árok. Nem túl mély, de elég széles ahhoz, hogy akár futni is lehetett volna benne, ha nem lett volna tele az alja faág hordalékokkal. Ha pedig ez lejtő lett volna, talán megpróbálkozom azzal, hogy a két szélén lépkedek/ugrálok.
Árok a fenyőerdőben
Kiérve a fenyvesből visszatértem a széles sóderútra, amiről megint lekanyarodtam az első érdekesebb szekérútnál. Az viszont egy vadetetőhöz vezetett. Mit vadetető?, konkrét vesztőhely volt az. Egy lejtős, tíz méter széles tisztás, aminek felső részén vadászles állt, a placc pedig be volt terítve kukoricaszemekkel. Na, itt biztosra mennek, gondoltam, és elég rossz érzés volt ezen menni tovább, szinte a hátamban éreztem a puskacsövet, a kétoldalt sötétlő erdőbe pedig a kukoricára gyűlő vaddisznókat képzeltem. Aztán a tisztás végében ért a meglepetés, meredeken letörő partfal kezdődött az erdőben, szép, zegzugos patakmeder szerű horhosféleség, de ebbe nem mertem bemenni, ez már annyira vadregényes volt és sötét, talán még víz is volt benne valahol, zilált idegrendszerem biztosra vette, hogy itt valóban vaddisznóba futnék és éppen nem volt hozzá merszem.
A patakmeder-féleségeket egyébként nagyon szeretem. Tavaly ugyanitt, az Őrségben mentem bele először egy ilyen árokrendszerbe az erdőben. A talaj kavicsos, a partfal páfrányokkal szegélyezett, de az szélesebb volt és világos, mert nem értek össze felette a fák, vagyis nem volt ijesztő. Akkor nem véletlenül keveredtem oda. Már egy ideje nézegettem a térképen azokat a furcsa szintvonalakat, amik szerteágazó csúcsos karokban végződnek, nem tudtam, hogy a valóságban mit képzeljek el. Ezeket a patakmeder-hasadékokat az egyszerű telefonos alkalmazások térképei (Suunto, Locus, Mapy.cz stb.) nem jelölik. Van egy olyan nem túl friss térképem, ami az ezredfordulós állapotot mutatja (a Magyar Természetbarát Szövetség adta ki, bár ha minden igaz, akkor a Magyar Honvédség Térképészeti Hivatalában készült), azon látok ilyen érdekes jelöléseket.
Szintvonalak, amik szerteágazó csúcsos karokban végződnek
Ott tartottam tehát, hogy ezúttal nem mertem lemenni az árokba. Kénytelen voltam visszafelé is áthaladni a képzeletbeli kivégzőosztag előtt, ráadásul emelkedőn felfelé. Mikor kiértem onnan, az azért nagy megkönnyebbülés volt.
Visszatértem a széles, sárga útra és azon mentem tovább egy darabig, hogy haladjak és fussak is valamennyit. Úgy terveztem, hogy a Zala-patak mellett megyek vissza. Elvileg szekérút szélességű út vezet odáig, ami egy darabon meg is volt, de aztán beleveszett valami elkerített mezőgazdasági területbe, ezért aztán kis darabon már az erdőn vágtam át a patakig, amin ott, ahol éppen kibukkantam híd nem volt, viszont víz az alig-alig volt a patakmederben, ezért könnyen átjutottam a túlpartra.
Nem sok vizet tartalmazó patakmeder
Úgy emlékszem, hogy ebben a patakban azért rendszerint szokott annyi víz lenni, hogy összefüggően csordogáljon, de ezek szerint ez az idei meleg, aszályos nyár erre is negatív hatással volt. Egyébként az, hogy az Őrség csapadékosabb és párásabb terület, már megdőlni látszik. Korábban valóban mindig minden nedvesebb volt, reggel vastagon harmatos, az erdő pocsolyás, de néhány éve feltűnően nem ez a jellemző. És az errefelé nagyobb mennyiségben található fenyőfák a legnagyobb elszenvedői ennek, tömegesen pusztulnak ki. Nem feltétlenül kiszáradnak, hanem – ahogy egyszer egy itteni nemzeti parkos hölgy elmagyarázta – gyengülnek attól, hogy nem az igényeikre szabott nedves és hűvös közegben vannak, így kevésbé ellenállóak és a szú pusztítja el őket.
A patak túloldalán van a turistajelzéses ösvény, keskeny, de kijárt út, nem véletlen, mert ez is a kék. Kisvártatva ismét átkeltem a patakon, ezúttal egy cuki kis hídon.
Kishíd a Zala-patakon
Aztán balra letértem a kék kereszten (a kék bemegy lakott területre az Árpád-kori templom felé), ami zavarbaejtően közel vezet el egy, a réten magában álló vendégház mellett, majd bemegy az erdőbe, aztán kiér egy mező mellé. Ez az a mező, ahol megkezdtem vadonbeli kalandozásaimat, párszáz méterre a lakott területtől vadászlesre menekülve a félelmeim elől. Egyébként, pár évvel később, amikor már nagyobb mersszel közlekedtem errefelé, itt találkoztam ugató őzzel. Megleptem takarásból, ahogy kiértem a mező szélére, ő meg ugatott egyet, mielőtt beszökellt volna az erdőbe. Nem állítom, hogy nem kaptam frászt, de volt tudomásom a jelenségről, úgyhogy nem lepődtem meg.
Innen nem akartam a lakott részen visszamenni a szállásra, az még bő két kilométer lett volna aszfalton, akkor már inkább ugyanott megyek, amerről jöttem, a régi vasúti töltésen. Ez azt jelenti, hogy a térképen határozottan egyenes, szaggatott vonallal jelzett szekérutat igénybe véve vágnék át, ami közvetlenül összeköti a Galambosszer végét a töltéssel (egyébként éppen azon a ponton, ahol a kék lekanyarodik a töltésről a sárga, kavicsos út felé.)
Szaggatott vonal jelzi az utat – Locus Map
Hát, mitagadás, kerestem egy darabig ezt a határozott szekérutat. Az teszi egyértelművé a kiindulópontját, hogy a másik oldalra is leágazik ugyaninnen egy ugyanilyen szaggatott vonallal jelölt út, és az létezik, jól látható. Végül úgy döntöttem, hogy elindulok a dzsindzsában, aztán majdcsak lesz valami nyoma, teljesen nem tűnhetett el a föld színéről egy ilyen konkrét szekérút, amit minden (!) térkép jelöl. Egy kis erdősáv választ el két nagy rétet vagy szántóföldet egymástól itt, abban keresgéltem (az erdősávot nem jelölik a modern térképek).
Pozícióm szerint a keresett úton vagyok
És tulajdonképpen találtam is egy mogyoróval szegélyezett ösvényt, ami ugyan nem szekérút szélességű, de tartja az irányt és az erdősávból a rét szélénél betér a konkrét erdőbe.
Azonban ott a sűrűben egyre kalandosabbá vált ez az ösvény, és egyébként teljesen úgy nézett ki, hogy csak az erdei állatok használják. Mivel itt lejtős, néhol vízmosta árokká vált, cikk-cakkozott, ám még ha kisebb-nagyobb bokrok ágas-bogas akadályain keresztül is, de lehetett haladni.
Vízmosás vájta árok az útban
Lement szépen a patak medréhez (Cser-völgyi-patak), ahogy kell, de ott megszűnt a csapás. A pataknál viszont – az elhagyatottság ellenére – emberre utaló nyom tárult fel szemem előtt: egy ágakból rakott bivak.
Bivak a Cser-völgyi pataknál
Kissé elténferegtem, úgyhogy végül a telefont bámulva, hogy tartsam az irányt, jutottam el innen, a pataktól a töltéshez.
Nyomvonalam – Suunto
Ez az egész letűnt szakasz kb. 600 méter, de igazából alig és csak szakaszosan volt nyoma annak, hogy egykor ez az út nyílegyenesen vágott át nem csak a töltéshez, hanem egy határozott, közel merőleges útba csatlakozva (ami még megvan) az autóúthoz is, ami több száz éve létező országút Őriszentpéter és Bajánsenye között. Hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem több régi térképen is, és mindegyiken úgy oda van vésve, mintha az örökkévalóságnak lett volna teremtve, még egy híd is volt a patakon..
Habsburg Birodalom kataszteri térkép 1860. – Arcanum
Magyarország katonai felmérése 1941 – Arcanum
Őrség (Vend-vidék, Vasi-hegyhát) turistatérkép 2000 – Magyar Természetbarát Szövetség
De hát persze, világos, a régieknek jó okuk volt rá, hogy használják, hiszen a két, nyugatra eső szertől rövidebb volt erre elérniük az országutat, ha mondjuk déli irányban volt dolguk, mint ha kerültek volna Őriszentpéter közepe felé. Aztán, gondolom, ahogy elkezdett mindenki autóval közlekedni és a városközpont felé, illetve onnan kiindulva leaszfaltozták a település különböző szerei felé az utakat, mindenki leszokott arról, hogy gyalog vagy biciklivel átvágjon az erdőn, pedig az országúton, ahova ki lehet innen jutni éppen van egy buszmegálló. Aztán tessék, nem sok kellett hozzá, hogy visszafoglalja a természet.
Nagyon szeretem a térképeket, órákig tudom böngészgetni őket. Az új, vagy viszonylag új térképeket azért, hogy amerre tervezek menni, lássam, miket kutathatnék föl, a régieket meg azért, hogy időutazásban vegyek részt.
Egyébként (ha már leírtam, hogy milyen úttalan utakon tiportam a természetet), a terület védettségével kapcsolatban azt állapítottam meg, hogy – kivéve a lakott és mezőgazdasági művelés alá vont területeket – védett (lila szín), de nem fokozottan védett.
https://erdoterkep.nebih.gov.hu/
Vagyis nem annyira kínos lelépni olykor az útról, főleg, ha az eltűnik, vagy ha mértani elrendezésű sorokban telepített fenyvesről van szó, amit azért kevésbé lehet komolyan venni, mint egy természetes módon létrejövőt. Mert egyébként ahhoz képest, hogy afféle érintetlen ősrengeteg az Őrség, valójában mégsem az. Annyiból vadon, hogy bár az emberek használják a városon kívül eső területeket, de mivel errefelé nem kikapcsolódni járnak a természetbe, ezért itteni tevékenységeik még valamelyest összeforrnak a természetes élővilággal, ha lehet ezt mondani. Felelősségteljes gombaszedők, erdészek járják az erdőt, vadászok vadásznak, méhkaptárokat raknak ki a méhészek és a még megmaradt állattenyésztők használják a kaszáló réteket. Az úri huncutságokat, mint amilyen például a terepfutás vagy a tűzrakóhelyen szalonnasütögetés meg a kirándulás meghagyják a turistáknak, akik egyébként sok helybéli megélhetésének részét képezik, mert turizmus tekintetében igen népszerű hely az Őrség.
Borhegyi Éva
A szerző a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője