„Soha nem felejtem el, hogy miért keltem fel reggel”
Csipi nevét akkor ismertem meg, amikor az UltraBalaton kapcsán hallottam egy férfiről, aki – a terv szerint – kétszer is körbe akarta futni a Balatont. A többi már történelem: Takács Krisztián Csipi elsőként sikeresen teljesítette a „dupla UB”-t, összesen 422 km-t futott 62 óra alatt. Mindeközben futásával jótékonykodott is: a Suhanj! alapítványnak szervezett adománygyűjtő kampánya elszabadult, és a kitűzött célösszeg 293%-át, 12 381 000 forintot gyűjtött össze. Az extrém kinézetével és stílusával már évek óta megosztja a futó társadalmat, de kis túlzással élve, egy ország ismerte meg a nevét a dupla UB után, és küldetésének tekinti azt, hogy minél többekhez eljuttassa a futás szeretetét. Gonda Gréta interjúja.
Az interjút egy napfényes vasárnap délelőttre beszéltük meg, amikor éppen pihenőnapja volt Csipinek, így gondolta, elkísér életem első Balboa-körére. A Fenyőgyöngyétől indultunk, és már az út elején feltűnt, hogy nem maradunk biztatás nélkül.
„Gratulálok!” ,
„Hajrá, Csipi!”,
„Csak egy kör lesz? ;)” –
– A Budai-hegyekben minden második futónak és túrázónak volt egy-egy ilyen, és ehhez hasonló kedves szava. Egy biztos: ennyien a 18 km-es Balboa-körhöz még nem szurkoltak, mint nekünk. 🙂 A kör egyharmadánál összefutottunk a Sashegyi Gepárdokkal, és Szabó Gáborral, a futóklub vezetőedzőjével (szerk.: és Csipi egyetlen edzőjével) is, akik éppen hétvégi közös edzésüket tartották. Majd, miután befejeztük a futást, leültünk a Fenyőgyöngyénél beszélgetni.
Csipi és Gréta a Balboa körön. Fotó: Gonda Gréta
G.G.: Májusban 62 óra alatt elsőként teljesítetted a dupla UB-t. Hogy érezted magad az UB után?
T. K. Cs.: Mindenki szereti, ha szeretik – egyelőre én is élvezem, hogy sokan megismernek, de igyekszem nem elszállni ettől az ismertségtől. Fizikailag viszont nagyon elfáradtam. Az UB-n két éjszakát is végigfutottam, utána nem tudtam aludni, enni, csupán vegetáltam egy ideig. Nem izomlázam volt, hanem a befutás utáni harmadik napon tört rám a fáradtság és egyfajta általános gyengeség.
Egy ilyen hosszú táv után ördögi kör a regeneráció, de ebben már van rutinom – mert futottam már 3-4 ilyen hosszúságú távot – , és tudom, hogy a kaját kell erőltetni. Vasárnap este értem be, és csak szerda este éreztem először éhséget, ekkor már tudtam, hogy minden rendben lesz. Ettem egy nagyot, aznap már nagyjából tudtam aludni, és csütörtökön már jól aludtam. Igazából 1,5 hét kellett ahhoz, hogy azt mondjam, jól vagyok, és 3 hét után nem fájt semmim, csak egy ici-pici gyengeség maradt meg.
G.G.: Hogy éled meg a hirtelen jött ismertséget?
T. K. Cs.: Szeretem azokat a versenyeket is, ahol sokan vannak, de elemi igényem az is, hogy egyedül legyek. Ha a sok inger már terhes lesz, szerencsére el tudok vonulni, mert vannak olyan futóterepeim, ahol akár napokig nem találkozom emberekkel.
G.G.: Milyen rutinjaid vannak a fontos versenyek előtt?
T. K. Cs.: Egy ultrafutónak az első éjszakát ki kell bírnia úgy, hogy még csak el sem álmosodik. Bár nekem nagyon alacsony az alvásigényem – a 6 óra átlagban már bőven sok-, viszont tudom, ha 8-9 órát alszom, akkor másnap éjjel nem fogok jól aludni. Ezért, az a taktikám, hogy a fontos versenyek előtt két éjszakával szinte alig alszom – ilyen volt a dupla UB is – hogy a közvetlen előtte levő éjszaka jól tudjak aludni.
Ha hosszút futok, össze kell pakolnom a depós cuccokat, főleg, ha segítő nélkül megyek, így a futás előtt már három nappal a nappaliban elkezdem egy kupacba szórni a cuccokat, amik kelleni fognak. Azt is tudom, hogy a futás előtti nap már nem nagyon lehet hozzám szólni, mert lélekben már nem vagyok ott.
A verseny előtti nap tojásos reggelit eszem, ebédre lazacos tésztát, és vacsorára halas rizst. A hosszú versenyek előtt már este bekenem a lábam Sudocremmel.
G.G.: 2010-ben vetted fel először a futócipőt, és a dupla UB az elmúlt 14 év történéseinek az eredménye. Mit szólt hozzá a családod, és hogyan támogattak a teljesítményeidben?
T. K. Cs.: Nem mondanám azt, hogy támogattak, mert tudják, hogy magamtól is csinálom, de anyukám és a húgom is büszkék voltak rám a dupla UB után. Ők, és a párom, Györgyi is máig rengeteg pozitív visszajelzést kapnak azóta is.
Biztosan befolyásolja az is a teljesítményeimet az, hogy már szinte betegesen vágyom a külvilágtól az elismeréseket, és emiatt semmit nem adok fel. Életem legnagyobb traumája az volt, amikor apámat már életében elvesztettem, amikor elhagyott minket, így sose kaptam meg a „buksi simit”. Bár anyám végig mellettem volt, tőle sem kaptam meg a dicséretet, innen jön a szeretethiányom. Ez nem egyedi, sokan megélik, de ami már igen, az az, hogy én a hátrányomat előnnyé tudtam kovácsolni: találtam egy olyan elfoglaltságot, ahol a hiányaim és az erre érkező reakciók jó dinamikában tudnak működni, és folyton sikerélményeket élek meg.
G.G.: És te melyik teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
T. K. Cs.: A dupla UB-re, és a dupla Körre, amiket elsőként, szintidőn belül teljesítettem. Ezekre ma Magyarországon egy maréknyi ember képes, akik nem is biztos, hogy neki akarnak indulni. A dupla UB egyébként nehezebb volt, mint a dupla Kör.
G.G.: A dupla Kör gondolatát 2-3 évig érlelgetted. Hogyan választod ki a reális céljaidat?
T. K. Cs.: A dupla Körrel azért vártam 2-3 évet, mert nem szeretek kudarcot vallani. Inkább csináltam tesztfutásokat, például egy Kör (szerk.: 152 km, 7100 szintemelkedéssel) után elmentem egy Vulkántúrára (szerk.: 42 km, 2216 km szintemelkedéssel), így gyakoroltam az újraindulást. Vagy éppen gyakoroltam két éjszakán át a futást. Fontos volt számomra az, hogy akkor vágjak bele, amikor már azt tudtam mondani, hogy na jó, most már képes vagyok rá, hogy megcsináljam.
G.G.: Mik az erősségeid az ultrafutáshoz?
T. K. Cs.: Nem vagyok mazochista, de ha a futás során jönnek extra nehézségek, akkor viszonylag sokáig higgadt tudok maradni. Sőt, egy versenyen minél nehezebbek a körülmények, annál jobb helyen végzek. Nagyon nehéz helyzetekből tudtam eddig mindig felállni.
Pedig azt látom, hogy sokan ott követik el a hibát, hogy bár reális esélyük van a cél teljesítésére, jön valami nehézség – márpedig mindig jön, mert az ultrafutás a nehézségekről szól – és akkor feladják, mert elfelejtik, hogy miért keltek fel aznap. Velem még olyan nem fordult elő, hogy elfelejtettem volna, hogy miért indultam el, pedig voltak kihívásaim bőven. Például a Kazinczy200-on volt, hogy 7 óra alatt tettem meg 21 kilométert, de a dupla UB-n is volt holtpontom, amin az lendített át, hogy tudtam, ha már egyszer kitaláltam valamit, akkor végigmegyek tűzön-vízen.
G.G.: Mondtad már korábban, hogy van olyan szituáció, amikor a fizikai egészséget kockára kell tenni a mentális jóllétért. Ez ilyen volt?
T. K. Cs.: A dupla UB második körén fizikailag nagyon rosszul éreztem magam. A bokám olyannyira bedurrant, hogy a józan ész is azt diktálta, hogy szálljak ki, mert egy nagyobb sérülést is kockáztathatok.
Viszont, azt mondtam magamnak, hogy lehet, hogy szétmegy a bokám, de ha nem megyek végig, a lelkem megy tönkre. Az egyik kedvenc filmem, az Egy asszony illata idézete jól leírja ezt: „A lélekre nem létezik protézis”.
Az járt a fejemben 80 kilométerrel a cél előtt, hogy bármi is lesz, a maradék távot akár fókajárásban is végigcsinálom, a bokám majd meggyógyul. Sőt, arra gondoltam, hogy akkor is végigmegyek, ha beérek Balatonfüredre és olyan sérülésem lesz, hogy soha többet nem futhatok azután, de ha most feladom, a lelkemet nem fogja senki rendbe tenni.
Csipi és kísérői a dupla UB céljában. Fotó: Ultrabalaton
G.G: Sokat meséltél róla korábbi interjúkban, hogy egy szakítás után kezdted el a futást. Mit tapasztaltál, hogyan hat a rendszeres futás a mentális egészségre?
T. K. Cs.: Jó út az, ha valaki egy krízisben van, akkor a futást választja, ugyanis a testi és lelki egészség összefügg, és nagyon jó hatása van a futásnak a mentális egészségre.
Azonban, sokaknál látom azt, hogy valamilyen trauma hatására kezdenek el futni, és amikor rendbejön az életük, abba is hagyják azt. Nem kell egyből maratont, vagy félmaratont futni, és lehet, hogy megmarad hobbinak a futás, de az is lehet, hogy csak segít átvészelni egy-egy nehéz időszakot.
G.G.: Mit gondolsz, mi segített abban, hogy ilyen nagy teljesítményekre vagy képes?
T. K. Cs.: Szerencsés a fizikumom, hiszen a futásnak 35 évesen, nulla állóképességi sport háttérrel álltam neki. Lekopogom azt is, hogy az elmúlt 14 évben nem volt sérülésem, és nem kellett emiatt kihagynom. Ráadásul, versenyek után viszonylag gyorsan regenerálódom.
Az életmódom is előnyömre vált: 30 éve állómunkát végzek, ami megedzette a lábaimat, és az alvásmegvonást is jól bírom, mert volt olyan időszak az életemben, amikor össze-vissza dolgoztam, éjszaka és nappali műszakokban.
Azonban, úgy gondolom, hogy kerek egész vagyok, és ha valamit akarok, azt úgyis megcsinálom, viszont, ha arra nem vagyok képes, az nem is ér annyit, hogy akarjam. Például, a fegyelmezettebb, tudatos edzésekért nem vagyok hajlandó feladni a szabadságomat.
Fotó: Csipi
G.G.: Tehát teljesen egyedül tervezed meg a futásaidat. Volt már olyan, hogy mégis edző segítségét kérted?
T. K. Cs.: Igen, Szabó Gábor edző a berlini maratonra segített felkészülni kétszer is. A célom az volt, hogy a 3 órás maratont meg tudjam futni, így tempót növeltünk. Ezek után a 6 órán belüli Mátrabérc Trail (szerk.: 54 km) is sikerülhetett volna, de lusta voltam, nem tudtam készülni 1,5 hónapot tudatos edzéssel.
Számomra a futás szabadsága okoz örömet, és ha valaki a futásaimat rendszeresen szabályozná, akkor lehet, hogy jobban szerepelnék azon az évi 1-2 eseményen, mint most, de be kellene áldoznom az év további 363 napját, ami nekem nem éri meg.
G.G.: Egyébként volt már, hogy megérezted a fizikai határaidat?
T. K. Cs.: A kitartásomat soha nem vontam kétségbe, azonban a korlátaimat a tempóban már többször is megéreztem. Ilyen volt például az imént említett Berlini Maraton, amit 3 óra alatt szerettem volna teljesíteni, és elsőre nem jött össze, pedig kilométerenként csupán 3 másodperccel kellett volna gyorsabban futnom a cél teljesítéséhez. A 6 órán belüli Mátrabérc teljesítés is ilyen, amikor azt érzem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, mégsem én diktálok. Hozzáteszem, nem félek attól, hogy vannak határaim.
G.G.: És éreztél valaha halálfélelmet?
T. K. Cs.: Tudom, hogy mire vagyok képes, és hogy milyen körülmények felett van hatalmam. Ha például a Börzsönyben kitöröm a bokámat, tudom, hogy kell lemenekülni, ha kell, fókamászásban lejövök, és tudom azt is, hogy hol keressem a térerőt, azonban a villámlással nem tudok mit kezdeni. Előfordult már 3-4 alkalommal, a Mecsekben, vagy éppen Romániában, hogy tényleg halálfélelmet éreztem.
A legnagyobb veszély a kitett hegyeken van, ahol növényzet sincsen, ilyen esetben a felelős rendezvényszervezők igyekeznek hamar reagálni, és lezárják a versenyt, de nem tudnak mindig azonnal cselekedni. Például, voltam egy román versenyen, ahol a rendezők későn zárták le a hegyet, így az élmezőny még feljutott, és párszáz méterre tőlünk baszott be a villám. Efölött nincs hatalmam.
G.G.: Téged egyébként motivál az, ha másokkal versenyezhetsz?
T. K. Cs.: Én leginkább önmagammal versenyzek, nagyon ritkán tud motiválni az, ha erős a mezőny. Sokszor az instant futásaimnál is inkább kitűzök magamnak egy kihívást, például célnak egy-egy időeredményt, vagy direkt nehéz körülményeket választok.
Megkaptam a dupla UB után azt is az irigyeimtől, hogy minek feltűnősködöm, és miért nem az időeredményt javítom az UB-n ahelyett, hogy dupla kört futok. Igazuk van annyiban, hogy van bennem valamennyi feltűnési viszketegség is, de ez számomra már nem csak önös érdek, hanem jótékonysági cél is volt, hiszen a Suhanj! alapítványnak szervezett adománygyűjtő kampányom során rekordösszeget, a kitűzött célösszeg 293%-át, 12 381 000 forintot gyűjtöttem össze.
G.G.: Ez tényleg nagy teljesítmény. Hogyan változtatta meg a futás a személyiségedet?
T. K. Cs.: Szeretném azt hinni, hogy jobb ember lettem. Az utóbbi években megéreztem azt, hogy van felelősségem, és feltámadt bennem az a küldetéstudat, hogy segítsek, vagy éppen a puszta jelenlétemmel motiváljak másokat. Úgy érzem, hogy kötelességem az ismertségemet kihasználnom.
G.G.: Hogyan profitálsz te abból, hogy másoknak segítesz?
T. K. Cs.: Én csak csinálom a dolgomat, van egy hobbim, amivel rengeteget tudok adni, és ebből bőven kapok vissza – ez egy önmagát erősítő spirál. Egyre többet és többet kapok, így egyre többet akarok adni is, ehhez pedig egyre nagyobb kihívásokat keresek, ugyanis fontos, hogy hangsúlyos legyen a cél.
Egyébként adománygűjtő futóként bármire lehet gyűjteni. Annyi a fontos, hogy „ne legyél kurva unalmas”, vagyis meg kell tudni szólítani az embereket. Aki nem olyan papagáj mint én, az kitartással érheti el a célját: ha az ajtón kidobják , az ablakon mászik vissza. Ilyen volt Izer Emőke is, aki tíz évvel ezelőtt a Suhanj! önkénteseként rekordösszegű több mint 700 ezer forintot gyűjtött össze.
G.G.: A futás mellett van más hobbid?
T. K. Cs.: Hála az égnek nincs! Korábban voltak egyéb hobbijaim is, ezeket leváltotta futás, de most nem is férne bele más a munka, párkapcsolat, és az élet mellett.
G.G.: Hogy ismerkedtetek meg Györgyivel, a pároddal?
T. K. Cs.: Az első UTH céljában, 2015-ben ismerkedtünk meg, pár perccel azután, hogy megkaptam az első Kör érmemet. Akkor csak szurkolni volt kint, de egyébként a párom is fut: most éppen maratonra készül, de megcsináltuk már együtt a Mátra 115-öt is. Viszonylag ritkán futunk együtt, de nagyjából minden hétvégén szoktunk találni olyan helyet, ahol együtt tudunk lenni, például a versenyeken különböző távokon indulunk.
Csipi & Györgyi Fotó: Edelényi Futók Egyesülete
G.G.: Hogy vigyázol magadra?
T. K. Cs.: Tudatosan figyelek arra, hogy ne unjam meg a futást. Ezért teljesítek minél színesebb távokat, futok látássérültekkel, vagy éppen jövök el erre a Balboa-körre.
Az is fontos szerintem, hogy a lelkednek és a testednek is hagyjál pihenőidőt. Mindig azt mondom magamnak, hogy „ne akard ma a holnapot!”, vagyis mindig tudni kell, hogy minek jön el az ideje, nem érdemes túl hamar belemenni túl nagy kihívásokba, mert vagy a tested, vagy a lelked fogja megsínyleni.
Gonda Gréta