100 miles of Istria Blue course by Mag Erika

100 miles of Istria Blue course by Mag Erika

Lemaradtam a Glamour napokról. Nem vettem sem csillivilli fehérneműt, sem új kanapét. Ehelyett elutaztam Horvátországba, hogy tengertől tengerig átfussak az Isztriai-félszigeten Lovran-tól Umag-ig. 110 kilométer, benne néhány hegyecske, ami 4850 méter szintemelkedést eredményezett az úton. De hát én már csak ilyen hippilány vagyok. A glamour és a csillogás helyett inkább bemegyek az erdőbe koszolódni, hogy csak a fejlámpám csillogjon és a mosolyom a célban.

A kép viccesnek tűnt és kicsit hihetetlennek.
De mielőtt elindultunk várt ránk egy 2 órás buszút Umag-ból Lovran-ba, az Isztriai-félsziget másik oldalára, hogy tengertől tengerig végigfuthassunk rajta. Ezzel annyi a probléma, hogy sajnos nem bírom a buszozást. Szó szerint rosszul leszek és le kell szállnom…
Próbáltam megoldani máshogy a stratba jutást, de nem sikerült. Így maradt a mentális tréning és az a tudat, hogy ha ezt kibírom rosszullét nélkül, akkor kint a szabadban futni már kész felüdülés lesz. Annyit kértem, hogy előre ülhessek. Ott 2 órán keresztül próbáltam ellazulni és lefoglalni az agyamat. A telefont nem akartam sokat nyomkodni, mert féltem, hogy ezzel is csak merül és ki kellett tartania a verseny végéig. Umagban egyébként egész délután szakadt az eső.
A busz este 9-re ért Lovran-ba. Ott már teljesen sötét volt és nagyon hideg. Szinte minden futó bemenekült egy hotelbe, ahol a recepciós küzdött, hogy kitereljen minket. Persze mindenki húzta az időt, mert még vissza volt a startig több, mint egy óra. Itt találkoztam a Punks not dead trail team-ből Janival és Gáborral. A hippi és a punkok. Na, gondoltam ez jó buli lesz, amíg tart, amíg tudom velük tartani a lépést próbálok velük menni. Ők látszólag nem izgultak. Ettől nem is tudom, hogy még idegesebb voltam vagy megnyugodtam. Még egy utolsó pisilés, még egy utolsó vicsorgós szelfi és már pörögtek a dobok, egyre erősebben, egyre hangosabban. Visszaszámlálás. A gyomrom görcsben volt, a szívem elszorult.

Rajt!

És indulás… fölfelé. Az első 8 km-ben 1400 méter szintemelkedés volt. És a buszon a mellettem ülő francia futó mutatta a telefonján, amit a barátja küldött az Ucka hegy tetejéről. Hó. Sok. És szél. Erős. Ez lentről kicsit hihetetlennek tűnt. De valahogy ott már nyugodt voltam, lement a napok óta tartó feszültség, ami minden megmérettetés előtt szinte lebénít. Ahogy caplattunk fölfelé a mezőny leges legvégén jó hangulatban, beszélgetve, viccelődve még melegünk is volt. A levegő párás volt, izzasztó. Aztán megjelentek az első hófoltok. Szinte méterről méterre egyre hidegebb lett. Jó, hogy vittem kesztyűt. Bekapcsoltuk a fejlámpát, már nem világított az utcákon a fény, benne voltunk a sűrűjében. Csak másztunk és másztunk.

A mezőny 80 %-ának volt botja, amire támaszkodni tudott. Én most még nem mertem bevállalni botozást, nincs benne gyakorlatom, de sokszor éreztem, hogy mennyire jól jönne. Főleg feljebb érve, ahol kb. 5-10 cm hó volt és jég. Először eső esett, ami egyre fagyosabb lett. Fent pedig a havat vágta időről időre az arcunkba a szél. Ezeken a helyeken felvettem a csodálatos Compressport esőkabátom kapucniját, ami szinte rácuppan az ember fejére. Hülyén néz ki, de ott ez végképp nem érdekelt. Eddig nem igazán barátkoztam meg ezzel a kabáttal, de ezen a versenyen agyon simogattam és dicsértem. A fiúkkal végig együtt haladtunk. Na gondoltam, ez addig fog menni, amíg el nem kezdünk lefelé menni. Mert fölfelé amúgy elég jól bírtam, sokat is készültem erre, hogy legyen erőm (pl. Bükki Hard).

Fölfelé. Sokáig… De a Compressport esőkabát még tartott

Többször olyan meredek és jeges volt az út, hogy szó szerint kapaszkodnom kellett kézzel is és tolnom fel magamat. Aztán jöttek az első lefelék… jajj. Hihetetlen, de nem is voltam annyira béna, mint szoktam lenni. A srácok mondogatták persze a szokásos futó szállóigét, miszerint „lefelé a sz@r is gurul”. Az lehet, de én nem . Csak óvatosan totyogok, mint a sz@ró galamb. Tehát mindenképpen sz@r így vagy úgy. Viszont most annyira féltem, hogy inkább igyekeztem csapatni lefelé. Csakhogy nagyon nincs tapasztalatom az éjszakai fejlámpázásban lefelé terepen, így az vagy 20 km-en keresztül rosszul volt beállítva és csak egy bazi nagy Erikát láttam árnyék formájában magam előtt, a lábam elé semmit…

Aztán egyszer csak állítottam a dőlésszögén és minden megvilágosodott! Ehhez kb. 3 óra kellett. Szőke nő az erdőben. Ennyi . Az első frissítőpont kb. 10 km-nél volt. Innen hamar továbbindultunk. A következőig 15 km-t kellett mennünk. Innentől kezdve is volt még sok mászás és sok technikás lejtmenet csúszós sziklákkal, hóval, levelekkel, gyökerekkel, széllel, hideggel. De voltak kellemes, haladós síkabb részek is. Elérkezett belül az időtlenség érzése. Nem számoltam semmit. Teljesen felesleges ez ilyenkor. Még beláthatatlanul sok van vissza. Csak frissítőponttól frissítőpontig mentünk. Ezeket egyre fájóbb szívvel hagytuk magunk mögött. Mindenhol jó, marasztaló meleg volt (büdös is, de az nem zavart igazán ) és nutellás kenyér, meg nápolyi, meg vaníliás karika! Hmm. Ilyesmit a hétköznapokban ritkán eszek, így ott kiélveztem a gasztronómia eme remekeit és töltöttem az energiát a pofazacskóimba, mint egy kis mókus.

A Crew is sátorba menekült. Amikor mi ideértünk már hó borította a sátrat és környékét, ahol 3 hálózsákba burkolózott srác olvasta le a rajtszámokat.
De hát haladni kellett, így visszatértünk mindig a zord erdőbe. Nagyon elkezdett fújni a szél, újra havas felfelé jött. Kicsit fáztam is. Ekkor láttam meg az orrom előtt két lábat. Mezítláb, papucsban. Feljebb néztem. Egy szoknyát láttam. Mi van? Az autóban odafelé Dani mesélt a hallucinációiról az UTMB-n. Na de mi még csak kb. 30-40 km-nél jártunk. Eddig soha nem hallucináltam. Most sem. Egy mezítláb futó fickó volt skótszoknyában. A következő frissítőponton össze is pacsiztam vele. Amerikai volt, aki a piros távon (100 mérföld) indult. Na ő az igazi hippi .
Egyre több piros rajtszámos futót értünk be. Volt egy lány, akinek két chips-es zacskó volt a kezére húzva, úgy fogta a botot. Megértettem Őt. Iszonyú hideg volt, nekem így kesztyűben is még egy hét után is szana-szét van repedve a fagyástól a kezem. Az ember mennyire kreatív. Lehet, hogy elhagyta a kesztyűjét (ami egyébként szerintem nekik kötelező felszerelés volt) vagy túl vékonyat vitt és így oldotta meg. Zseniális . Még akár sót is nyalogathatott az aljáról, ha sóhiány jeleit érezte.

Fejlámpa lekapcs
Egy idő után a fák között egyre világosabb lett. A madarak egyre hangosabban énekeltek. Körülöttünk alig voltak futók. Minden olyan valószerűtlenül szép kezdett lenni. Sötétkék hófelhők voltak az égen, de fél óra alatt teljesen világos lett és ritkultak a fák is, a felhők közül a nap narancssárgája kicsit át is sütött néha. Kiértünk az erdőből, bandukoltunk fölfelé egy fennsík felé. Nagyon hideg szél fújt, de olyan melegség járt át abban a pillanatban, amikor lekapcsoltam a fejlámpát, hogy nem érdekelt semmi. Janival vidámkodtunk, mint a gyerekek. Óriási élmény volt 7 és fél óra sötét után annak reményében megnyomni a gombot, hogy beérünk mielőtt újra fel kell kapcsolni (ez így is lett szerencsére, este 6 előtt beértünk).
De kemény menet következett viharos széllel meredeken felfelé a „végtelenségig”. Felérve két önkéntes várt egy hatalmas (kb. 10-szer a Nagy-Szénás) terület tetején. Azon nevettünk, hogy tavaly, a jó időben biztos kifeküdtek egy plédre piknikezni és úgy olvasták le a rajtszámokat, ezért elvállalták idén is ezt a részt, most meg szó szerint elfújta az embereket a szél és kb. 3 fok volt.

A jelölésről nem írtam még. Pedig valami szuper volt, mert pártíz méterenként kis piros zászlók mutatták az irányt végig, a nagyobb kereszteződésekben pedig nagy nyilakat ábrázoló táblák is le voltak szúrva a földbe. Egyszer sem tévedtünk el.

Szóval nappal lett és haladtunk Buzet városa felé, ami 50 km-re volt a céltól, kicsivel féltáv után és több dolog miatt volt mérföldkő. Egyrészt itt volt a legnagyobb frissítőpont, az egyetlen hely, ahova lehetett cuccot előreküldeni, másrészt volt meleg étel (amiből mondjuk én nem ettem, mert pechemre pont itt nem kívántam semmit…) és innentől kezdve már tudtuk, hogy nem lesznek akkora emelkedők a pályán. Itt a srácok ettek, átöltöztünk. Sajnos én magamon hagytam a hosszú nadrágot, mert még fáztam és nem hittem el, hogy meleg lesz . De felül átöltöztem lazább cuccba, meg átvettem a baseball sapkámat egy napszemüveggel, aminek semmi értelme nem volt, de akkor jó ötletnek tűnt. Elmentem a kultúrált angol wc-re. Ez volt az a hely, ahol a bal kezemmel a wc lehúzó felé nyúlva csippant az órám, hogy 60 km-nél járok . Felemelő pillanat volt.

Hazai

Egyébként ide reggel 10-re értünk, de érzésre inkább délutánnak tűnt. Az ember időérzéke teljesen felborul ilyenkor. Jani hajnalban mondta, hogy ő most meguzsonnázik. Ok . Szóval itt kb. helyretettem az időt, Csabiéknak innen volt a rajt déltől, tudtam, hogy akkor indult a buszuk Umag-ból, küldtem egy üzenetet anyunak és Neki, hogy minden ok, már behúzzuk. Tudtam, hogy most már melegedni fog a levegő is. Mégsem gondoltam át eléggé és elég hamar megsütött a nap, nagyon melegem volt a hosszú nadrágban. Meg a fiúk meg is jegyezték, hogy hogy lehet ilyen mocskos nadrágban továbbindulni, amikor felül meg szépen átöltöztem ünneplőbe.

Nemsokára lemoshattam a nadrágomról és a cipőmről a sarat, mert egy patakon kellett átkelni. Annyira jó és vicces volt! Jéghideg volt a víz, nagyon jólesett a lábamnak. Egyedül annyi volt a nehézség, hogy már nem igazán voltam erőm teljében és elég nagy sodrása volt a pataknak, így sikeresen beleestem kicsit. Mindegy, valahogy kikászálódtam és örültem, hogy vizes lettem, mert ez hűtött egy ideig legalább. Itt már nagyon le akartam venni a rövidnadrág alól a hosszút. De ilyenkor belegondol az ember, hogy ahhoz le kell venni a cipőt, aztán lecibálni a két nadrágot, a rövidet visszavenni, cipőket visszavenni és a hosszú nadrágot begyűrni az amúgy is dög nehéz és teletöltött táskába. Innentől kezdve el is kezdtem enni a saját frissítésemet, amiből addig alig fogyasztottam, annyira jó volt a pontokon az ételválaszték, de a táskámban csak plusz súlyt jelentett az étel. 30 km-el a vége előtt mégis előadtam ezt az átöltözős mutatványt egy igazi, eredeti wc-ben! Elég sokáig tartott, de megérte. Nagyon könnyű lettem.

Ez előtt a pont előtt nem sokkal észrevettük, hogy Gábor el-elmaradozik. Egy ideig bevártuk, de éreztük, hogy ez már nem esik neki jól, így inkább haladtunk és néztük hátha jön. Ezen az öltözködős ponton be is ért minket egyszer, de mondta, hogy menjünk inkább, ő visszavesz. Sajnáltuk, hogy nem tudunk együtt befutni. Annyira jó volt így hárman menni, de még relatíve sok volt vissza és ilyenkor tényleg okosabb, ha nem erőltet az ember magára olyan tempót, ami nem komfortos neki és lelkileg sem jó ez. Egyébként nem sokkal utánunk, mosolygósan ért célba Gábor. Annyira jó volt látni! Az anyukája pedig olyan büszke volt rá, ott ölelgetett, hogy „az én fiam” . Kicsit el is pityeredtem akkor.

Ezek a városok

Szóval az utolsó 30 km. Előtte mindenki azt mondta, hogy a végén készüljünk, mert nagyon unalmas az utolsó 25 km. Hát én imádtam . Sok sík, enyhén lankás rész volt benne, de változatos terepen mentünk. Az utolsó 2 frissítőpont gyönyörű városokban volt. Itt a kis városkák dombokra épültek, amik akkor már hegyeknek tűntek és mi tudtuk, hogy az összes frissítő a legmagasabb ponton lesz. De vidáman gyalogoltunk fölfelé. Már minden mindegy volt, csak haladjunk, nézelődjünk, szívjuk magunkba ezt a csodálatos hangulatot, lássunk, ne csak nézzünk.

Az egyik ponton ott voltak Csanyáék is. Nagyon örültünk nekik! Kérdezték kérünk-e valamit. Jani sörre, én fagyira vágytam. De ezt ott nem tudták biztosítani nekünk . Aztán elkezdünk számolni. Meglehet 20 órán belül. Jani szerint simán. De én biztonsági játékos vagyok. Tudtam, hogy az idő egy ekkora táv vége felé (90 km-nél voltunk a 110-ből) eléggé gyorsan pereg. Ha be akarunk így érni, akkor menni kell. Mert jöhet még emelkedő és technikás lefelé rész is. 1-2 pisi, szüttyögés és ki is csúszunk. Persze az sem lett volna tragédia. De már nagyon akartam. És be is akartam már érni, az az igazság. A fagyira vágytam. Nagyon! És ment a futás. Nagyon. Magam sem tudom miért. 5 percesben tudtam futni. De Janinak mélypontja volt… Viszont 10-15 km-el a vége előtt, amikor 100 km-t együtt tettünk meg már nem hagyhattam ott. Nem volt szívem ezt megtenni, hiába küldött.

Gondolom utált, mert húztam, de éreztem, hogy ő is szeretné 20 órán belül behúzni és a célban már örülni fog sörrel a kezében, hogy nem hagytam a végén vánszorogni. Legalábbis ezt a teóriát állítottam fel . De utólag beismerte, hogy igaz volt. Nagyon erős volt amúgy, folyamatosan próbálkozott és egy idő után ment is a futás neki. Kicsit visszavettem és egy óvatos, laza tempóval (talán 6 p/km körül) haladtunk is.

Az utolsó km-ek (fotó by Viola)
Egyszer csak a távolból ismerős futót pillantottam meg. Viola!!!! Elfutott elénk az utolsó pár km-re. Annyira jó volt! Csacsogtunk, nevettünk és estem egy baromi nagyot 6 km-el a vége előtt . Bele a vörös sárba. Az első kérdésem az volt, hogy a fehér Salomon sapkám és az arcom koszos lett-e. Realitásérzék zéró. A glamour a cél felé közelítve újra előtérbe került. Amúgy nem lett koszos sem a sapkám, sem az arcom. Csak a nadrágom, a lábam, ami kicsit sebes is lett, a rajszámom és a powerbank-om, amit a kezemben szorongattam az utolsó 20 km-en kb. Azért megijedtem, de semmi bajom nem volt, így maradt a jól bevált esés utáni „feláll, koronát igazít, tovább megy” verzió.

Óra leállít. Hol a fagyim?
Jöttek az utolsó kilométerek és méterek bent Umag-ban. Hát itt vagyunk, egyre hangosabb minden, lépésenként egyre közelebb a pillanathoz, amikor ráléphetünk a szőnyegre és átfuthatunk a célkapun. Megcsináltuk! Az első terepszázas! Mennyire tökéletes volt! Mennyire félelmetesen nehéz és mennyire könnyed mégis. Jani nagylánya és a barátnője hozott nekem egy nagy adag fagyit. Annyira finom volt! A boldogság íze .

A verseny beszámolóját Mag Erika engedélyével tettük közzé.

IRATKOZZ FEL
A TEREPFUTÁS.HU HÍRLEVELÉRE!

Köszönjük, hogy feliratkoztál!

Beküldés közben hiba lépett fel. Kérjük, hogy töltsd ki újra!

Felelősségem és elmeállapotom teljes tudatában kérem, hogy a Terepfutás.hu hírlevelet küldjön nekem!