100 miles of Istria Blue course by Mag Erika
Próbáltam megoldani máshogy a stratba jutást, de nem sikerült. Így maradt a mentális tréning és az a tudat, hogy ha ezt kibírom rosszullét nélkül, akkor kint a szabadban futni már kész felüdülés lesz. Annyit kértem, hogy előre ülhessek. Ott 2 órán keresztül próbáltam ellazulni és lefoglalni az agyamat. A telefont nem akartam sokat nyomkodni, mert féltem, hogy ezzel is csak merül és ki kellett tartania a verseny végéig. Umagban egyébként egész délután szakadt az eső.
A busz este 9-re ért Lovran-ba. Ott már teljesen sötét volt és nagyon hideg. Szinte minden futó bemenekült egy hotelbe, ahol a recepciós küzdött, hogy kitereljen minket. Persze mindenki húzta az időt, mert még vissza volt a startig több, mint egy óra. Itt találkoztam a Punks not dead trail team-ből Janival és Gáborral. A hippi és a punkok. Na, gondoltam ez jó buli lesz, amíg tart, amíg tudom velük tartani a lépést próbálok velük menni. Ők látszólag nem izgultak. Ettől nem is tudom, hogy még idegesebb voltam vagy megnyugodtam. Még egy utolsó pisilés, még egy utolsó vicsorgós szelfi és már pörögtek a dobok, egyre erősebben, egyre hangosabban. Visszaszámlálás. A gyomrom görcsben volt, a szívem elszorult.
És indulás… fölfelé. Az első 8 km-ben 1400 méter szintemelkedés volt. És a buszon a mellettem ülő francia futó mutatta a telefonján, amit a barátja küldött az Ucka hegy tetejéről. Hó. Sok. És szél. Erős. Ez lentről kicsit hihetetlennek tűnt. De valahogy ott már nyugodt voltam, lement a napok óta tartó feszültség, ami minden megmérettetés előtt szinte lebénít. Ahogy caplattunk fölfelé a mezőny leges legvégén jó hangulatban, beszélgetve, viccelődve még melegünk is volt. A levegő párás volt, izzasztó. Aztán megjelentek az első hófoltok. Szinte méterről méterre egyre hidegebb lett. Jó, hogy vittem kesztyűt. Bekapcsoltuk a fejlámpát, már nem világított az utcákon a fény, benne voltunk a sűrűjében. Csak másztunk és másztunk.
A mezőny 80 %-ának volt botja, amire támaszkodni tudott. Én most még nem mertem bevállalni botozást, nincs benne gyakorlatom, de sokszor éreztem, hogy mennyire jól jönne. Főleg feljebb érve, ahol kb. 5-10 cm hó volt és jég. Először eső esett, ami egyre fagyosabb lett. Fent pedig a havat vágta időről időre az arcunkba a szél. Ezeken a helyeken felvettem a csodálatos Compressport esőkabátom kapucniját, ami szinte rácuppan az ember fejére. Hülyén néz ki, de ott ez végképp nem érdekelt. Eddig nem igazán barátkoztam meg ezzel a kabáttal, de ezen a versenyen agyon simogattam és dicsértem. A fiúkkal végig együtt haladtunk. Na gondoltam, ez addig fog menni, amíg el nem kezdünk lefelé menni. Mert fölfelé amúgy elég jól bírtam, sokat is készültem erre, hogy legyen erőm (pl. Bükki Hard).
Többször olyan meredek és jeges volt az út, hogy szó szerint kapaszkodnom kellett kézzel is és tolnom fel magamat. Aztán jöttek az első lefelék… jajj. Hihetetlen, de nem is voltam annyira béna, mint szoktam lenni. A srácok mondogatták persze a szokásos futó szállóigét, miszerint „lefelé a sz@r is gurul”. Az lehet, de én nem 
. Csak óvatosan totyogok, mint a sz@ró galamb. Tehát mindenképpen sz@r így vagy úgy. Viszont most annyira féltem, hogy inkább igyekeztem csapatni lefelé. Csakhogy nagyon nincs tapasztalatom az éjszakai fejlámpázásban lefelé terepen, így az vagy 20 km-en keresztül rosszul volt beállítva és csak egy bazi nagy Erikát láttam árnyék formájában magam előtt, a lábam elé semmit…
Aztán egyszer csak állítottam a dőlésszögén és minden megvilágosodott! Ehhez kb. 3 óra kellett. Szőke nő az erdőben. Ennyi . Az első frissítőpont kb. 10 km-nél volt. Innen hamar továbbindultunk. A következőig 15 km-t kellett mennünk. Innentől kezdve is volt még sok mászás és sok technikás lejtmenet csúszós sziklákkal, hóval, levelekkel, gyökerekkel, széllel, hideggel. De voltak kellemes, haladós síkabb részek is. Elérkezett belül az időtlenség érzése. Nem számoltam semmit. Teljesen felesleges ez ilyenkor. Még beláthatatlanul sok van vissza. Csak frissítőponttól frissítőpontig mentünk. Ezeket egyre fájóbb szívvel hagytuk magunk mögött. Mindenhol jó, marasztaló meleg volt (büdös is, de az nem zavart igazán ) és nutellás kenyér, meg nápolyi, meg vaníliás karika! Hmm. Ilyesmit a hétköznapokban ritkán eszek, így ott kiélveztem a gasztronómia eme remekeit és töltöttem az energiát a pofazacskóimba, mint egy kis mókus.
.
. Még akár sót is nyalogathatott az aljáról, ha sóhiány jeleit érezte.
A jelölésről nem írtam még. Pedig valami szuper volt, mert pártíz méterenként kis piros zászlók mutatták az irányt végig, a nagyobb kereszteződésekben pedig nagy nyilakat ábrázoló táblák is le voltak szúrva a földbe. Egyszer sem tévedtünk el.
. De felül átöltöztem lazább cuccba, meg átvettem a baseball sapkámat egy napszemüveggel, aminek semmi értelme nem volt, de akkor jó ötletnek tűnt. Elmentem a kultúrált angol wc-re. Ez volt az a hely, ahol a bal kezemmel a wc lehúzó felé nyúlva csippant az órám, hogy 60 km-nél járok . Felemelő pillanat volt.
Egyébként ide reggel 10-re értünk, de érzésre inkább délutánnak tűnt. Az ember időérzéke teljesen felborul ilyenkor. Jani hajnalban mondta, hogy ő most meguzsonnázik. Ok . Szóval itt kb. helyretettem az időt, Csabiéknak innen volt a rajt déltől, tudtam, hogy akkor indult a buszuk Umag-ból, küldtem egy üzenetet anyunak és Neki, hogy minden ok, már behúzzuk. Tudtam, hogy most már melegedni fog a levegő is. Mégsem gondoltam át eléggé és elég hamar megsütött a nap, nagyon melegem volt a hosszú nadrágban. Meg a fiúk meg is jegyezték, hogy hogy lehet ilyen mocskos nadrágban továbbindulni, amikor felül meg szépen átöltöztem ünneplőbe.
Nemsokára lemoshattam a nadrágomról és a cipőmről a sarat, mert egy patakon kellett átkelni. Annyira jó és vicces volt! Jéghideg volt a víz, nagyon jólesett a lábamnak. Egyedül annyi volt a nehézség, hogy már nem igazán voltam erőm teljében és elég nagy sodrása volt a pataknak, így sikeresen beleestem kicsit. Mindegy, valahogy kikászálódtam és örültem, hogy vizes lettem, mert ez hűtött egy ideig legalább. Itt már nagyon le akartam venni a rövidnadrág alól a hosszút. De ilyenkor belegondol az ember, hogy ahhoz le kell venni a cipőt, aztán lecibálni a két nadrágot, a rövidet visszavenni, cipőket visszavenni és a hosszú nadrágot begyűrni az amúgy is dög nehéz és teletöltött táskába. Innentől kezdve el is kezdtem enni a saját frissítésemet, amiből addig alig fogyasztottam, annyira jó volt a pontokon az ételválaszték, de a táskámban csak plusz súlyt jelentett az étel. 30 km-el a vége előtt mégis előadtam ezt az átöltözős mutatványt egy igazi, eredeti wc-ben! Elég sokáig tartott, de megérte. Nagyon könnyű lettem.
. Kicsit el is pityeredtem akkor.
Szóval az utolsó 30 km. Előtte mindenki azt mondta, hogy a végén készüljünk, mert nagyon unalmas az utolsó 25 km. Hát én imádtam . Sok sík, enyhén lankás rész volt benne, de változatos terepen mentünk. Az utolsó 2 frissítőpont gyönyörű városokban volt. Itt a kis városkák dombokra épültek, amik akkor már hegyeknek tűntek és mi tudtuk, hogy az összes frissítő a legmagasabb ponton lesz. De vidáman gyalogoltunk fölfelé. Már minden mindegy volt, csak haladjunk, nézelődjünk, szívjuk magunkba ezt a csodálatos hangulatot, lássunk, ne csak nézzünk.
Az egyik ponton ott voltak Csanyáék is. Nagyon örültünk nekik! Kérdezték kérünk-e valamit. Jani sörre, én fagyira vágytam. De ezt ott nem tudták biztosítani nekünk . Aztán elkezdünk számolni. Meglehet 20 órán belül. Jani szerint simán. De én biztonsági játékos vagyok. Tudtam, hogy az idő egy ekkora táv vége felé (90 km-nél voltunk a 110-ből) eléggé gyorsan pereg. Ha be akarunk így érni, akkor menni kell. Mert jöhet még emelkedő és technikás lefelé rész is. 1-2 pisi, szüttyögés és ki is csúszunk. Persze az sem lett volna tragédia. De már nagyon akartam. És be is akartam már érni, az az igazság. A fagyira vágytam. Nagyon! És ment a futás. Nagyon. Magam sem tudom miért. 5 percesben tudtam futni. De Janinak mélypontja volt… Viszont 10-15 km-el a vége előtt, amikor 100 km-t együtt tettünk meg már nem hagyhattam ott. Nem volt szívem ezt megtenni, hiába küldött.
Gondolom utált, mert húztam, de éreztem, hogy ő is szeretné 20 órán belül behúzni és a célban már örülni fog sörrel a kezében, hogy nem hagytam a végén vánszorogni. Legalábbis ezt a teóriát állítottam fel . De utólag beismerte, hogy igaz volt. Nagyon erős volt amúgy, folyamatosan próbálkozott és egy idő után ment is a futás neki. Kicsit visszavettem és egy óvatos, laza tempóval (talán 6 p/km körül) haladtunk is.
. Bele a vörös sárba. Az első kérdésem az volt, hogy a fehér Salomon sapkám és az arcom koszos lett-e. Realitásérzék zéró. A glamour a cél felé közelítve újra előtérbe került. Amúgy nem lett koszos sem a sapkám, sem az arcom. Csak a nadrágom, a lábam, ami kicsit sebes is lett, a rajszámom és a powerbank-om, amit a kezemben szorongattam az utolsó 20 km-en kb. Azért megijedtem, de semmi bajom nem volt, így maradt a jól bevált esés utáni „feláll, koronát igazít, tovább megy” verzió.
.A verseny beszámolóját Mag Erika engedélyével tettük közzé.
