Courtney Dauwalter sikerének titka

Oké, nincs semmi titok, mindössze annyi, hogy a kemény munkát vidámsággal társítja, és azt csinálja, ami jó neki.

2023. augusztus 1., Brian Metzler

Courtney Dauwalter minden idők egyik legjobb hosszútávfutónőjeként vált ismertté. A Minnesotából származó, jelenleg a coloradói Leadville-ben élő 38 éves futó több mint ötven 50 km-nél hosszabb versenyen diadalmasodott az elmúlt 10 évben. Megnyerte többek közt két alkalommal a Madeira Island Ultra Trail 115-ös távát, a Western States 100-at, a Hardrock 100-at, az Ultra-Trail du Mont-Blanc-t, és számtalan versenyen végzett minden idők legjobb eredményével (beleértve a férfiak eredményeit is) például a Moab 240-en (2017-ben) vagy a Big Dog’s Backyard Ultrán (2020-ban).

Bármennyire nagyszerű volt már eddig is, idén még magasabb szintre emelkedett, miután év elején pályacsúcsot futott a Bandera 100-on és a Transgancanaria 128 kilométeres távján. Nemrég pedig olyat ért el, amire eddig nem volt példa, három hét különbséggel nyerte meg a Western States 100-at és a Hardrock 100-at, szintén pályacsúccsal. És ezzel még nincs vége.

Július 28-án bejelentette, hogy indul a 2023-as UTMB-n is szeptember 1. és 2. között a Franciaországi Chamonix-ban, egy nagyon kemény 171 kilométeres versenyen a Mont Blanc vonulatai körül. (Megj.: Ezt a versenyt is megnyerte.)

Következzen 10 dolog, ami hozzájárul Dauwalter sikeréhez:

1. Nagyon keményen edz.

Dauwalternek nincs edzője, nincs fent Straván, nem követ semmilyen edzéstervet, és edzés közben néha még Suunto órájával sem rögzíti az adatokat. Ragaszkodik azonban a kemény munkához, a normális élethez és a szórakozáshoz. Amióta 2020-ban Leadville-be költözött, 3100 méter magasan él, és gyakran fut fel a környék 3700-4400 méter magas hegycsúcsaira. Elmondása szerint minden reggel ébredés után eldönti, aznap milyen edzést fog végezni, leginkább aszerint, hogy érzi magát éppen és milyen az aktuális időjárás-előrejelzés. A heti táv, szintemelkedés és edzésidő változik, de alapvetően a hosszú (15-50 kilométeres) futásokat vegyíti sok szinttel és fűszerei (de nem rendszeresen) iramjátékkal, esetenként pedig keresztedzés végez (mountain bike-ozik, kerékpározik, télen saját testsúllyal edz), alkalmanként pedig pihenőnapot tart, amikor semmit nem csinál.

„Senki sem egyforma. A te kilométerekben gazdag heted nem ugyanúgy fog kinézni, mint a haverodé, és ezzel nincs is semmi baj” – mondja. „Ismerek olyanokat, akik a 160 kilométernél hosszabb versenyekre 60-80 kilométeres hetekkel készülnek, mások meg 220 kilométeres futással. Épp ez a jó az ultrafutásban. Nincs kőbe vésve, hogyan készülsz fel rá. Előtted a kirakós, és neked kell kitalálni, mi fér bele az életedbe, és mi a jó a testednek, valamint, hogy mit akarsz mindezzel kezdeni.”

„A sprint edzéseket nem igazán tervezem meg. Csak kimegyek a terepre, és keresek egy dombot, amin a tempózást gyakorlom” – meséli. „Megyek a kiszemelt célpont felé, és amikor odaérek, 400 métert meghúzok, a többi pedig attól függ, hogy érzem magam. Legalább egy próbát teszek, hogy kiderüljön, hogy megy, aztán még egyet, aztán rendszerint néhány kör után úgy érzem, ez most igazán jólesik, úgyhogy folytatom egy darabig.”

2. Komolyan veszi a futást, ugyanakkor kellően laza és szórakozni is szeret.

Ha követed Dauwaltert a közösségi hálón, vagy hallgatod a podcastjét, talán már hallottad arról beszélni, mennyire szereti a sütit, a pizzát, a nachost és a sört, mint ahogy azt is, hogy bármit megeszik és megiszik, amit megkíván ,nélkülözve bármiféle szigorú diétát. Bevallja azt is, hogy édesszájú, különösen a cukorkát szereti. A kedvenc nasija verseny közben? Jelly beans! De mindenféle gyümölcsízű cukorkát szeret, például a gumimacit is.

Nem is az az érdekes, hogy mit eszik és iszik, hanem, hogy milyen egyenesen beszél magáról, nem változtat semmit azon, amit a nyilvánosság felé közöl. További nélkülözhetetlen versenyfelszerelései már hétköznapibbak: Colgate Wisp mini fogkefe, fényvédős ajakír és szemcsepp, hogy a kontaktlencséje ne érződjön csiszolópapírnak a szemében.

Habár elszánt, profi sportolóról van szó, szereti, ha körülötte minden laza és stresszmentes, és igencsak értékeli, amikor segítői – élükön férjével, Kevin Schmidttel – és tempófutói viccekkel, főleg kiszámítható dad joke-okkal szórakoztatják. A legszebb a dologban, hogy Courtney a futáson kívül is ugyanaz az eredeti, kedves, vicces, és néha bolondos ember, aki a versenyek és a hosszú futóedzések közben. (Ez a Western States 100-on a Rucky Chuky Boat átkelésről készült videójól mutatja laza személyiségét, főleg ha azt vesszük, hogy rekord idő alatt ért 125 kilométerhez a nap legforróbb szakában.)

„Számomra nagyon fontos, hogy a futásban örömömet leljem” – hangsúlyozza. „A futás buli, valami, amit egész életemben csinálni szeretnék, százévesen is” – teszi hozzá. „Fontos hát, hogy a szórakozás előtérben legyen, amikor döntéseket hozunk vagy amikor az érzésekről van szó. A futás jó móka, és annyira szerencsések vagyunk, hogy ezt csinálhatjuk.”

3. Szerény és alázatos.

Nem tudom, hogy minnesotai származásának vagy a neveltetésének köszönhető, de Dauwalter épp olyan alázatos, kedves és őszinte a való életben, mint amilyennek a versenyek során, az eredményhirdetések közben, a podcast adásokban vagy a közösségi médiában tűnik. Amikor elsőként halad át egy verseny célvonalán, sosem emeli feje fölé a kezét, nem tartja a magasba a célszalagot, nem lóbálja a palackját vagy mutogatja a szponzorok emblémáját, magamutogatást még csak távolról sem látunk tőle. Szinte minden alkalommal azonnal a nézőkhöz fordul, megtapsolja őket és köszönetet mond nekik, valamint a rendezőknek, az önkénteseknek, a segítőknek, és az iramfutóknak, alázatos módon élvezve ki a sikert, amihez olyan sok támogatást kapott. „Én ilyen vagyok” – mondja.

4. Nem a versenytársakra koncentrál.

A nagy nevű és jelentős konkurenciát felsorakoztató versenyeken, mint amilyen például a Western States, a Hardrock, a Madeira Island Ultra Trail vagy akár a Big Dog’s Backyard Ultra, sok tehetséges és győzelemre esélyes futónő indul. A Western States-en az UTMB címvédő Katie Schide is az indulók között volt, míg a Hardrockon a francia Anne-Lise Rousset Seguret már korán az élre állt, és közel 100 kilométeren keresztül hol egyikük, hol másikuk vezetett. Dauwalter azonban, egyszerűen szólva, a saját versenyét futja és nem aggódik az ellenfelek miatt. Maximálisan tiszteli a versenytársait, de jól tudja, hogy csak azokra a tényezőkre figyelhet igazán, amikre hatással lehet.

„Nagyon hosszú versenyeken futok, ahol mindenki a saját hullámvasútján utazik. Látod, amikor valaki igazán jól érzi magát, más meg épp nagyon rosszul, de ezek az állapotok folyamatosan változnak. Nekem egy verseny nem mások legyőzéséről szól. A pályáról, az adott napról és saját magam legyőzéséről szól. A mottóm, hogy hozzuk ki mindenből a lehető legtöbbet.”

Bevallása szerint a rajtvonalhoz állva minden alkalommal élvezi annak az érzését, hogy bármi megtörténhet – még akkor is, ha aznap épp az derül ki, hogy nincs megfelelően felkészülve.

„A startvonalnál állva még soha nem éreztem azt, hogy na, most olyan felkészült vagyok, mint még sosem” – mondja. „Szerintem ez az érzés nem jön könnyen. De a rajtban állva mindig azt mondom magamnak: ’Megcsináljuk’, ’Gyerünk!’. És akkor el is feledkezem mindenről, amit a felkészülés során csináltam vagy nem csináltam. Arra gondolok, ’Itt állok a rajtban, elindulunk, a többit majd meglátjuk. A lehető legtöbbet megtesszük a célbaérésért.’ Hogy mindig maximálisan felkészülve érzem-e magam? Nem, de nem is számít. Tudod, inkább ilyen ’Csapjunk bele!’ hangulatom van, hiszen erre készültünk.”

5. Mentális ereje ugyanakkora vagy még nagyobb mint a fizikai.

Dauwalter mesél arról, hogyan képes manőverezni komfortzónájában és hogyan tudja bővíteni azt, és arról, hogyan feszegeti mentális határait, de mindezen csak akkor dolgozik, amikor fut. A hosszú edzések és főleg a hosszú, nehéz versenyek során úgy tekint a kínokra, mint amik kiszorítják a fejéből a negatív gondolatokat. (Hosszasan beszél arról, hogyan helyezi át a hangsúlyt a fájdalombarlang elkerüléséről a benne való boldogulásra.) Hisz benne, hogy a pozitív gondolatok, ha azok mesterségesen keltettek is, segítenek testének megnyugodni annyira, hogy minden felmerülő problémát meg tudjon oldani. Azt is vallja, hogy a koholt pozitivitás segít mozgatni a lábait.

„Szerintem az ultrafutás mentális oldala ugyanolyan fontos mint a fizikai. Eddzük a lábunkat, a lábfejünket, a testünket, hogy képesek legyenek a futómozgásra. Ugyanakkor a hozzáállásunk és a gondolataink épp olyan fontosak, mint a futómozgás. Sosem tréningelem konkrétan az agyamat. Őrült nehéz versenyekre nevezek, hogy minél többször érezzem, ’nem bírom tovább’ vagy ’eggyel többet sem bírok lépni’, hogy aztán átállítsam az agyamat, hogy továbblökje a testem.”

A fájdalmak közepette a fejedben zajló párbeszéd az, ami számít, mondja, a futók pedig szabályozni tudják ezt, ha elhatározzák, hogy átváltanak a negatív gondolkodásmódról.

„Segít, ha valami pozitívat mondasz magadnak’” – mondja. „Ha azonban leragadsz a negatív gondolatoknál, amik nincsenek hasznodra, az fájni fog. Ha a negatív gondolatok forgatagában találod magad, vagy arra gondolsz, ’nem tudom megcsinálni’ vagy ’túl messze van a cél, sosem érek be’, akkor csak át kell fordítanod a történetet a magad hasznára. Erőltesd, ha kell. Nem fogod azt érezni, hogy igazat mondasz magadnak. Tudod, hogy mit érzel valójában. De ha képes vagy erőltetni a kitalált történetet, hogy átbillentsd az elmédet a pozitív oldalra, mondogass valami pozitívat és egyszerűt, például ’Oké. Minden oké. Rendben van.’ És ha hangosan kezdesz gondolkodni, a tested is követni fogja a példát, és azt mondja, ’Rendben vagyunk. Minden rendben.’”

6. Ahogy egyre idősebb, úgy alakítja a rutinját.

Míg bevallása szerint ritkán jógázik (csak YouTube videókat követ időnként otthonában), annál több saját testsúlyos erősítést és bemelegítő gyakorlatot végez mostanában, például kitöréseket, lábemeléseket, nyújtást (gumiszalaggal) és változatos core edzést végez, ami főként a törzsére fókuszál a bordaívtől a csípőjéig.

 „Régebben semmi ilyesmit nem csináltam. Csak felkeltem, aztán húztam is a futócipőt, de ennek megittam a levét” – meséli. „Minél többet várunk el a testünktől, annál többet is kell visszaadnunk neki. Szóval ha több mindent kérek a testemtől, tudom, hogy nyújtásra és erősítésre is szükség van. Futás előtt bemelegítek, hogy aktiváljam a csípőmet és a farizmokat és átmozgatom a core izmokat. Kitöréseket végezni olyan egyszerű. Amikor állsz reggelente a hűtő mellett, akkor is csinálhatsz párat. A farizmok és a csípő nagyon fontosak a futáshoz, szóval ha ezeket a területeket boldoggá teszed, megnövelheted a kint töltött időt és a távolságot is. Ha ezek az izmok akkor is erősek, amikor fáradt vagyok, segítenek a sérülések megelőzésében. Ha ezek az izmok a lehető legerősebbek, akkor sem zuhansz össze, amikor elfáradsz, és ha tartani tudod magad, akkor tovább tudsz futni.”

7. Nem zavarja a figyelem.

Dauwalter igazi ultrafutó szupersztárrá vált. Amikor célba ért a Western States-en, az auburni iskola   lelátóin könnyekre fakadva ünnepelték őt. 475 000 követője van Instagramon, kamerák és nézők tömege követi őt minden versenyen, de nem ragadja magával a hype úgy, ahogy a rajongóit és követőit. A közösségi médiában való szereplés és a tartalomgyártás elengedhetetlen része a szponzorokkal való együttműködésének. Olyan márkákkal dolgozik együtt, mint a Salomon, a SunGod, a Tailwind Nutrition, a Suunto, az Injinji, a Kodiak Cakes, a Michelob Ultra, valamint az általa és Schmidt által újonnan kifejlesztett tartalom és merch. Azonban sok közösségi médiában aktív sportolóval és influenszerrel ellentétben Dauwalter kisugárzása olyan valóságos mint ő maga.

„Az, hogy a szüleim is láthatnak és egyre több ember ismerheti meg az ultrafutást a kameráknak köszönhetően, szerintem egészen különleges” – mondja. „De engem ez valóban nem befolyásol. Ez csak futás, számomra ilyen egyszerű. Egész nap vagy akár több napon keresztül ezt csinálom, és ez elég jó. Örülök, hogy épp most űzöm ezt a sportot. Egyre népszerűbb, és egyre több ember veszi be az ösvényeket. Jó időszak ez a sportág részesének lenni, én pedig igyekszem a lehető legtöbbet befogadni belőle.”

8. Inspirálja a terepfutó társadalom.

Dauwalter tisztában van vele, hogy a versenyeken, amiken indul, mindenféle képességű futóval osztozik a terepen, és pont ez az, amit leginkább szeret a terepfutásban.

„Amikor mindannyian beérünk a célba, az olyan érzés, mintha együtt éltük volna át a napot. Egyetlen percig sem haladtunk együtt, de tudjuk, a másik min ment keresztül, hiszen ugyanazon az úton futottunk, ugyanolyan időjárás mellett. Osztozunk az élményben, és ez közelebb hozza az embereket.”

„A kezdetektől a közösség fogott meg ebben a sportban, ugyanis az első 80 kilométeres versenyemen arcra estem egy sáros pocsolyába a nagy esőben” – meséli. „És a srác, aki egy szemeteszsákba öltözve futott előttem, meghallotta a kiáltásomat, amikor elhasaltam, visszafordult értem, kihúzott a pocsolyából, és azt mondta, ’Gyerünk!’Melyik sportban történhet még ilyen?”

9. Tökélyre fejlesztette a frissítési és hidratálási stratégiáját.

A versenyeken Dauwalter főként folyadékkal frissít – sok vizet iszik és Tailwind Endurance Fuelt, egy kalóriában és elektrolitokban gazdag italt fogyaszt, ami számtalan ízben kapható, beleértve az idei nyár limitált kiadású ízét a Dauwatermelon with Lime-ot (lime-os görögdinnye), ami júniusban, a Western States előtt jelent meg. Eszik sziruppal töltött ostyát és zselét is, ha pedig rossz a gyomra, a palacsintára esküszik.

„Elég szűk azoknak a dolgoknak a listája, amit verseny közben eszem, a frissítőpontokon így általában vízen kívül mást nem is veszek el az asztalról” – mondja. „Kezdő terepfutó koromban a versenyek frissítőpontjain csak követtem az előttem állót, és ugyanazt vettem el én is. Ha savanyúságot és chipset markoltak fel, ezt tettem én is, úgy voltam vele, hogy oké, akkor most kipróbálom a savanyúságot chips-szel, mert fogalmam se volt, mi válik be nekem, mi az, ami jólesik vagy mi az, ami épp nem válik be. Sokat kísérleteztem és sokat is tévedtem. Ha beszélgetsz a többiekkel, meríthetsz ugyan ötleteket, de neked kell kitapasztalni, mi az, ami nálad működik.”

10. Szeret télen is edzeni.

Dauwalter középiskolás korában kezdett futni, ám az első sportág, amiben kiemelkedett, a sífutás volt. Négyszeres győztes volt a minnesotai középiskolai bajnokságon, a denveri egyetemre pedig sífutó ösztöndíjjal vették fel. Miután tanári mesterdiplomát szerzett, éveken keresztül általános iskolásokat tanított Denverben és környékén. 2020-ban, épp a pandémia kezdete előtt költözött férjével Leadville-be, és azóta is nagyon szeret az egykori bányászvárosban élni, még a hideg téli hónapokban is.

„Télen mindenféle havas sportot örömmel űzök Leadville-ben. Sífutok, síelek, és amikor tudok, futok. Télen sokkal többet futok aszfalton, de nincs ezzel gond” – mondja Dauwalter, aki egy Ledville-i curling csapatnak is tagja. „Szerintem az teljesen normális, ha az évszakoknak megfelelően az edzésadagod is változik. Semmit nem kell erőltetni, nem kell küzdeni, hogy aztán a végén rettegj az egésztől. Addig csináld, amíg örömödet leled benne.”

Tinédzser korában, sífutóként kezdte tökéletesíteni fizikai, mentális és érzelmi kitartásának kombinációját.

„Volt egy sífutó-edzőm, aki ragaszkodott ahhoz, hogy mindig tudunk eggyel nagyobb sebességre kapcsolni, mint amire azt hisszük, képesek vagyunk. Vagyis amikor fejben úgy éreztük, hogy már semmi nem maradt bennünk, ő biztatott minket és azt tanította, hogy van tovább, mindig van még egy fokozat, amire át tudunk váltani. Ő kezdte ezt belém nevelni. Az ultrafutás során ezt újra kellett tanulnom – mintha nem jól kötöttem volna össze a pontokat – de rájöttem, hogy az alapgondolat ugyanaz. Az ultrafutás más mint a sífutás, egy új sport, de a lényeg változatlan: mindig marad bennünk még egy kis tartalék, ami után nyúlhatunk.”

Az eredeti cikk a Trail Runner Magazin online oldalán jelent meg.

Fordította: Gerecs Ildi