0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

A pad. Pánczél Dia írása.

A pad. Pánczél Dia írása.

Fáradtan húzom fel a futócipőm. Vasárnap reggel van, a puha, meleg ágyban most fordul a másik oldalára a család. Karikásak a szemeim, ebben a pillanatban csak az motivál, hogy odakint hétágra süt a nap, és mire megreggeliznek a gyerekek, már haza is érek.

Hogy miért szeretném megosztani veletek a mai futásomat? Mert boldoggá tett, feltöltött, és… elgondolkodtatott.

 

Azt hiszem most jött el az a pillanat, amikor már azoknak is nagyon kezd tele lenni a hócipője, akik eddig tartották magukat, esetleg még támaszt is nyújtottak szűkebb vagy tágabb környezetüknek. Oltás vagy nem oltás, nyissunk vagy ne nyissunk, fussunk vagy ne, olvassak-e egyáltalán közösségi médiát és híreket, szputnyik, harmadik hullám, digitális oktatás, elbocsátások. Fél perc alatt telítődik az agyad a mérhetetlen szutyokkal.

A jelen helyzetben különösen aktuálisnak érzem a megállapítást: ér szarul lenni, megfáradni, megzuhanni. Ér, ha meg vagy törve, ha nem akarsz kimozdulni a négy fal közül, ha egész nap csipszet tömnél az arcodba a hómoffiszban, macinadrágodba törölve az ujjaidat, mielőtt hozzáérsz a billentyűzethez. Ér, ha legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznél, csak ne szóljon hozzád senki. Igen, a párod se és a kölkök se. Engedd meg magadnak, hogy kicsit rottyon legyél. S persze minden ér, hiszen viharos időket élünk, de azért álljunk meg egy másodpercre, és vessünk egy pillantást magunkra: jó érzés fosul érezni magunkat? Úgy két percig igen, amíg beleringatódunk az önsajnálatba, de sokkal tovább nem igazán.

 

A világ csodálatos körforgásának, az egyszer fent-egyszer lent törvényének mindannyian elszenvedői és aktív résztvevői vagyunk, s ez különösen igaz a jelen helyzetre.

Most mindenkinek nehéz, így vagy úgy. Még annak is szar, akiről azt gondolnád, hogy ő aztán tuti kivételezett helyzetben van, ááá, neki könnyű, van férje/felesége, nem szűnt meg a munkahelye, nem beteg, nincs gyereke, satöbbi. Mint mindig, most is mindenki cipeli a saját, kisebb vagy nagyobb keresztjét, ki mezítláb, ki márkás cipőben.

 

Elindulok. Hátamra veszem a zsákom, lassan kocogok fel a hegyre. Csend van itt és béke, alig lézeng még pár ember az erdőben, ki kutyát sétáltatva, ki kocogva mozog. Felszáll a reggeli pára, s a nap a hosszú hideg hónapok után végre újra meleg sugaraival simogatja arcomat. Megállok és iszom egy kortyot, felém biccent egy bácsi, miközben gyönyörű vizsláját próbálja behívni.

Annyira jólesik ez a béke, hogy legszívesebben lekevernék egy pofont saját magamnak, amiért egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy inkább otthon maradok és szuszókálok még egy kicsit. Nekem ez kell, erre van szükségem, ez esik jól, bármilyen pandémia és egyéb borzalmak tombolnak is a világban.

Csakúgy, mint mindenki másnak, a jelen időszak sok kihívást jelent számomra is: két kisiskolást terelgetek az digitális oktatás útvesztőjében az otthoni munka mellett, amire sokszor hajnalban vagy éjszka kerül sor. Összefolynak a nappalok az éjszakákkal az online suli és a home office rengetegében, s közben próbálom beszuszakolni az edzéseket, a kapaszkodóimat, a mentsváraimat, amikor végre lélegzethez juthatok.

Ugyanakkor tudom, hogy végtelenül szerencsés vagyok, amiért a családomat és engem még megkímélt a vírus, nem vetett vissza semmilyen téren, míg látom, hogy mások milyen kínokon mennek keresztül mind testileg, mind lelkileg. Folyamatos rettegésben élek a szüleim miatt, aggódom az egészségükrért, izgulok, hogy mielőbb oltáshoz jussanak. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a félelem gátakat emel, lebénít, bevonzod a mocskot, ha folyton pörögsz valamin, de ember legyen most a talpán, aki buddhaként, lótuszülésben, oum mantrát zengetve tekinti élete folyamára.

Azért persze csak próbálkozzunk.

A héten nem telt el nap, amikor nem bőgtem toporzékolva, és nem akartam a laptopot a földhöz vágni, hogy a tökömteleazonlájnoktatással, miközben a szívem szakadt meg a síró gyerekemet látva délután fél négykor, még mindig a matekpéldák felett görnyedve, lehajtott fejjel szuszogva, hogy “mamasegítsnemértem”. És azt is bevallom, hogy sokszor az tart vissza attól, hogy lehúzzak egy felest lélegzetvétel nélkül, hogy tudom, este még valahogy el kell mennem futni a pályára – a hegyre nincs esély feljutni hétközben -, különben bedilizek. Meg amúgy is, vannak céljaim, egyszerűen tartozom magamnak ennyivel. És a lányaimnak is.

A munka beérik. Számtalanszor előfordult, hogy a hátam közepére nem kívántam egy edzést, de elindultam, sötétben, hidegben, mert hajtott valami megmagyarázhatatlan erő, pedig most még versenyek sincsenek. De valahogy nem izgat. Sokáig nem jelentkezett semmiféle eredmény, azt gondoltam, soha nem is fog, ám egy idő után elengedtem, nem érdekelt, és tényleg csak magam miatt tettem meg minden métert.

S ha van fejlődés, az maga a fény az éjszakában. Rájöttem, hogy a legeslegfontosabb, hogy sose foglalkozz másokkal, mindig csak és kizárólag magaddal: nem egyforma a háttér, a kondíció, a fizikai és lelki állapot, ezer dolog függvénye az egy szinttel feljebb jutás.

Az is döntés kérdése, ha nem akarsz előrelépést. Ha azt mondod, te be se szállsz ebbe a buliba. Bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat válaszd. Jogod van hozzá.

De most amúgy is a túlélésre hajtunk, ahogy a mamám szokta mondani. Lépésről-lépésre haladunk előre, s minden apró örömmorzsa, siker, pozitív élmény új erővel tölt fel.

Odaérek a padhoz.

A Padhoz. Így nagybetűvel.

Ha valaki megkérdezi, hogy mi az egyik titkos vágyam, akkor azt felelném, hogy az, hogy egyszer feljöjjek ide egy könyvvel a kezemben, mondjuk délutánfelé, és beleolvassak a naplementébe. Ha a kulacsomban víz helyett egy kis prosecco illatozna… Na hát ebbe bele se merek inkább gondolni, mert az talán a legtitkosabb vágynak is a csimborazzója lenne.

Bár nincs nálam semmiféle könyv, és a nap sem lenyugodni készül, azért én lekucorodok a Padra egy picinykét, és megcsodálom a tájat, ami a lábam elé terül. „Térkép e táj…”, írta a költő, s bár én nem ülök olyan magasan, a lényeget mégis érteni vélem.

 

Eszembe jut egy nagyon jól sikerült edzésem, ami a minap történt. Mindannyian küzdünk a jelen helyzetben, jópáran túl is vagytok már a covidon, s most extra türelemre van szükség a visszatéréshez. Pironkodok is rendesen, hogy bezzeg nekem milyen jól ment akkor a futás, de tisztában vagyok vele és tudjátok ti is, hogy ezt nem adják ingyen. Nekem is voltak sérüléseim – például idén nyáron sokat nyűglődtem a jobb lábfejemmel, ám csak hónapokkal később derült ki, hogy mindennek egy fáradásos törés az oka. Visszavett a tempómból, nem mentek úgy a dolgok, ahogy szerettem volna, de küzdöttem, nyújtottam, erősítettem, mobilizáltam, jógáztam, hogy majd JÓ legyen.

Van, hogy úgy rugdosnak ki este a futópályáról, mert nem jutok el korábban, hogy aztán másnap hajnalban én legyek az első, akit beenged a kulcsos bácsi, mert máskor nem lenne időm az edzésre. S persze legtöbbször hétvégén sincs délig alvás, mert kora reggel már a hegyen taposom az ösvényeket, hogy meglegyen a hétvégi hosszú, és ne a családtól vegyem el az értékes perceket. Sok-sok, számomra eredménytelen futás, összeszorított foggal megtett kilométer, feleslegesnek hitt munka van ebben, hányszor veszem fel úgy a futócipőm, hogy legszívesebben azonnal levenném újra, és inkább odakucorodnék a gyerekek mellé a kanapéra, de valami láthatatlan szál húz az erdő és a pálya felé, hogy aztán a jutalom az a boldog és elégedett érzés legyen, amit mindannyian ismerünk, s amiért a futás a szívünk (egyik) csücske.

 

Lassan elhagyom a Padot, s visszafelé kocogok a lejtőn. Még mindig alig találkozom egy-két futóval, kirándulóval, lábam alatt halkan reccsennek az ágak. Már zöldülnek a fák, egész finoman látszik csak a változás, hogy aztán pár hét múlva színek és illatok kavalkádjába burkolózzon majd az erdő. Mindeközben azért zakatolnak a fejemben a gondolatok.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, aki arra panaszkodott, hogy szinte lebénítja a kiszámíthatatlanság, ami most a mindennapokat jellemzi. Egyet kellett értsek vele: annyira frusztráló a jelen helyzet kiprovokálta tehetetlenség, tervezhetetlenség, hogy még a sokat próbált bölcs embertársaink is tanácstalanul állnak önmaguk és körülöttük zajló események előtt. Hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy az anyukáknak a legnehezebb, holott ott vannak az édesapák is, akiknek se sírni, se egy jót kiabálni nem szabad – már ha a társadalmi elvárások mentén haladunk -, hiszen az előbbi esetben tutyimutyinak vannak titulálva, az utóbbiban pedig agresszívnek. A nyomás rajtuk is óriási, csak erről sokszor elfeledkezünk: családfenntartóként a korábbi jól kereső állásból ételfutárrá vedleni vagy ne adj’isten munkát elveszíteni, esetleg lebetegedni: mintha minden egy-egy stigma lenne, egy-egy ok arra, hogy már-már lesajnáljuk őket. Ők is ugyanúgy küzdenek, lelkiismeret-furdalásuk van, ha futni indulnak és a családtól lopnak el egy kis időt, aggódnak a gyerekeikért. (Szándékosan általálnosítok ugyanúgy, mint ahogy azt máskor is tesszük.)

Ott van például Dick Hoyt, aki idén március közepén hunyt el. A jelen idő nem véletlen: Dick már életében legendává vált fogyatékkal élő fiával, Rickkel együtt. Dick az, aki több mint negyven éven át futott beszéd- és mozgásképtelen gyermekével úgy, hogy egy speciális többkerekű járgányban tolta maga előtt. Hozzáteszem, a legjobb maratoni idejük 2.40:47 volt, ami önmagában is elképesztő teljesítmény. Számos maratont és ironmant teljesítettek együtt, erőt adva és példát mutatva ezzel emberek milliói számára.

S tudod, hogy mi volt az a mondat, amit Dicket arra inspirálta, hogy csak fusson és fusson, szimbiózisban a sérült fiával? Az, amikor Rick kijelentette: “Apa, amikor futok, úgy érzem, hogy nem vagyok fogyatékos.” (Dad, when I’m running, it feels like I’m not handicapped.”) Azt hiszem, ehhez nem is kell egyéb kommentárt fűznöm: akárhányszor felidézem ezt a mondatot magamban, szülőként főleg, könnyeket csal a szemembe.

Az áldozatvállalás, nehézségek, küzdelmek és példamutatás halmazaiba nemtől függetlenül beletartozik bárki és mindenki. A varázslat akkor történik, amikor rájössz: elegendő, ahogy a saját szinteden, a saját mértékegységeid szerint cselekszel, s végzed úgy a dolgod, ahogy te helyesnek véled. Hogy elég vagy. Hogy a csoda és a varázslat te magad vagy.

Említettem, hogy volt egy edzés mostanában, amire büszke vagyok. Számít az eredmény? Van jelentősége?

A választ ti is tudjátok.

Vigyázzatok magatokra, mutassatok példát és fussatok, csakazértis!

Képek és szöveg: Pánczél Diana / Go With The Flow

 

IRATKOZZ FEL
A TEREPFUTÁS.HU HÍRLEVELÉRE!

Köszönjük, hogy feliratkoztál!

Beküldés közben hiba lépett fel. Kérjük, hogy töltsd ki újra!

Felelősségem és elmeállapotom teljes tudatában kérem, hogy a Terepfutás.hu hírlevelet küldjön nekem!

Oszd meg a cikket, hogy a barátaid is olvashassák!