Rocky meg a lángos
Kétféle ember van, az egyik már megcsinálta a Balboát, a másik meg éppen készül rá. Nálunk a megpörgetett szerencsekerék mutatója pont most állt meg rajta, de a végső lökést az adta, hogy a múltkor véletlenül elcsíptük a Rocky I-et a tévében. Ezzel pedig minden háttérinfót beszereztünk arról, hogyan kell felkészülni egy nagy meccsre.
Ami nem nagy titok, mert csak edzeni kell hozzá sokat, és akkor nem ér semmilyen meglepetés, mert végig bírod majd mind a 15 menetet, ennyi. És a felkészülés, ha jól csinálod, mindig nehezebb, mint a verseny. A Balboa viszont nem verseny, hanem egy edzőmeccs, amire tényleg nem tudom, hol máshol lehetne jobban készülni, mint magán a Balboán. Verebes mester hangján hallom: „Uraim, a mai meccsen a múltheti csapat kezd, ne felejtsük, hogy még nem vagyunk csúcsformában, az ellenfél pedig nagyon erős, ezért nagy csatára számítok, tessék felszántani a pályát, beleadni apait-anyait, mert az ellenfél az Atletico Balboa. És most színpadra!”
A klasszikus távot csináljuk, tehát indulás a Fenyőgyöngyétől, „ideálisnak mondható hat fokban, jó talajú pályán, csekély számú szurkoló előtt” – vette át a szót Vass István Zoltán a Körkapcsolásban. Utólag végiggondolva talán annyit csinálnék másként, hogy nem egy xs-es futómellényt hoznék magammal figyelmetlenségből, hanem a sajátomat, és akkor nem kellene a pulóverembe gyűrni két szivárgó ivótasakot. Azt, hogy mennyire nem vagyok profi, még egy gyerek is két perc alatt levágja, és örülhetek majd, ha nem ezt kell végig hallgatnom.
A Hűvösvölgyig szinte csak bemelegítünk, a móka onnan kezdődik. Jól haladunk, a táv negyede már megvan, és még mindig nem tévedtem el. A Nagy-Hárshegy combos emelkedőin az egyetlen veszélyt nem a kanyarok mögül támadó őrült downhillesek, hanem a tömött sorokban vonuló, komplett iskolás évfolyamok kerülgetése jelenti, akik valamiért éppen a szigorítások első hétvégéjét találták a legmegfelelőbb időpontnak egy összevont osztálykirándulásra.
A Szépjuhásznétól a János-hegyi kilátóig tartó rész már érzékletesen mutatja, hogy mennyire hosszú is egy alig kilométernyi szakasz, ha csak felfelé visz – ez a legnehezebb része az útnak. Belesétálunk, de közben ott dübörög a fejemben, hogy mi az, hát ezt sem tudod megcsinálni, te erőtlen, pipogya &@#%*, mindez persze már Csernus Imre hangján, én pedig mégsem nyavalyoghatok azért, mert a hegyekhez emelkedők is tartoznak. Azt nem tudom, hogy a gyerek fejében milyen hangok szólnak, valószínűleg nem az enyém, mindenesetre mindketten összekapjuk magunkat.
A János-hegyi kilátó a mi Capitoliumunk, az már kicsit a finálé, hallom a trombitákat a filmből, látom, amikor Stallone ugrál a lépcsőn, pedig még neki is haza kell valahogy menni onnan, és nekünk is hátra van még a fele, de tudom, hogy a visszaút könnyebb lesz. Zúzunk lefelé, hopp, megvan a hely, ahol össze szoktam törni magamat, szerencsésen kikerülöm. Van az a sziklás rész a Nagy-Hárshegy oldalában, ahol okosan szlalomozva lehet csapatni lefelé, jó rész ez, mert a következő lépések számítása öli az időt, tényleg szépen haladunk. Közben találkozunk néhány nagyon komoly tempóban hasító futóval, szeretném, ha ők is ugyanezt gondolnák rólunk, ezért igyekszem kicsit koordinálni a mozgásom, megörülnek, „jaj, hát téged meg ismerünk, te vagy a Lóci!”, mondják, persze nem nekem, engem észre sem vesznek, de nem zuhanok össze, jól van ez így.
Már tényleg kevés van hátra, és nekem azok a spirituális lelkek jutnak az eszembe, akik szerint a futás egy belső utazás, meg út önmagunk megismeréséhez, hát szerintem baromira nem így van, nincs itt semmilyen önismeret, sőt, éppen ellenkezőleg, mert én a futás előtt általában még tudom, hogy ki vagyok, utána pedig már nagyon nem. És nem azért fogok szálegyenes bükköket sem ölelgetni, hogy érezzem egy fa energiáját az erdőben, esetleg eggyé válljak a természettel, hanem azért, mert nem tudok megállni a lejtőn.
A Nagy-Hárs-hegy oldalában
Még a Hűvösvölgynél balra elhagyjuk a lángossütőt, a gyerek persze rögtön bekapcsol, hogy úgy enne egy sajtos-tejfölöset, mondom neki, hogy ha végzünk, visszajövünk.
Húsz perccel később, kellemesen elfáradva fejezzük be a kört. Nem készítettük ki magunkat totál, az időeredményt sem kell az első tíz között keresni, kettő negyvenhétnél állítom meg az órát, ami nagyon bruttó idő, ennél azért legalább tíz perccel jobbak volnánk, ha nem fotózgattunk volna annyit útközben, mint egy teljes japán kirándulócsoport a Hősök terén.
A lángost aztán hiába próbálom elsunnyogni, Lócit nem lehet lerázni azzal a vacak dumával, hogy otthon úgyis lesz kaja, ezért kénytelen leszek kocsival megkerülni a fél Budai-hegységet, hogy a gyerek bevasalja rajtam az ígéretet. És szombat délre az igazi hűha nem az volt már, hogy a nyolcéves gyerek személyében rejlő okokból lenyomta a Balboát, hanem hogy kifogott rajta a lángos és nekem adta a felét.
Feladat tehát abszolválva, Janinak ez legalább a negyvenedik Balboája volt, nekünk meg az első, elmondhatjuk hát magunkról, hogy mi hárman összesen majdnem ötvenszer futottunk fel a Fenyőgyöngyétől a János-hegyi kilátóig, és most már mindannyian tudjuk, hogy mitől marad állva a Rocky a 15. menetben is. Ez egy tisztességes edzés volt, hasznos szintfelmérő és viszonyítási pont is a következő Balboához, mert aki ezt egyszer megcsinálja, az megcsinálja hússzor is.
Balboa Kör, 19,3 km, +830m
Horváth Attila
A szerző a Terepfutás.hu cikkezője. További írásait a Lóci megcsinálja facebook oldalon olvashatjátok.
