0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.
0
  • Nincsenek termékek a kosárban.

De hol vannak a gyerekek?

De hol vannak a gyerekek?

 

Amikor körbenézek egy futóverseny rajtközpontjában, mit látok? Csupa középosztálybeli felnőttet. Leginkább harminc és ötven közötti elég kemény férfiak és elég kemény nők, megszállottak és hobbifutók készülődnek. Mindent áthat a versenyhangulat, az a derűs izgalom. A díszletek a helyükön, de valami mintha mégis hiányozna az összképből. Hát hol vannak a fiatalok?

Mielőtt csípőből jönne az adekvát válasz, hogy „dehát ezek komoly versenyek felnőtteknek!”, lépjünk már hátra egyet, hogy rácsodálkozzunk, vajon tényleg annyira normális-e az, ami amúgy megszokott. Aztán rúgjuk be az ajtót.

Tényleg, miért nem járnak a fiatalok és a gyerekek futóversenyekre?

Minden egyéb részigazsággal bíró választ megelőzően legesleginkább azért nem, mert egyszerűen nem szeretnek futni. A gyerek megszületik, mászik, feláll, totyog, aztán szalad, legalábbis próbálkozna, de szerencsére ezen a ponton a legtöbb szülő általában résen van, és viszonylag hatékonyan, gyorsan és hidegvérrel elfojtja ezt az önveszélyes mozgásformát – és Mucóka visszacsüccsen szépen mama mellé, a biztonságba.

Ha az a néhány, a veszélyekre fittyet hányó szülő mégis megpróbálná a gyerekével megszerettetni a futást, és ezt éppen a legkisebbek cukiversenyén kezdené el, akkor tipikusan egy falusi focipályához navigálja majd a gps, ahol aztán, ha a gyerek körbeszaladja a tizenhatost, és ezalatt még a locsolóslagban sem bukik orra, akkor illik majd mindenkinek rendkívül boldognak lennie. A kicsi tényleg nevet, hiszen egy valódi lufit kap emlékbe, vaku villan, instant kép posztol a facebookra „A jövő kis bajnoka!”-szöveggel. A lufi öt percen belül kidurran, de a gyerek addigra már régen elfelejtette ezt az egészet.

A szülő viszont kitartó, mert tudja, hogy a sport egyenlő egészség, ezért nem adja fel az első kudarc után, és beáldoz még egy délelőttöt, hogy elcipelje gyerekét az X.-i várhoz. A feladat egyszerű, csak meg kell kerülni a várat, átfutni a szomszédos kertészeten, és vissza. Az illegális szemétlerakón történő átkelés nincs a hivatalos programban, mégis a műsor eleme, a kutyaszaros dzsindzsán való keresztülvergődésről pedig mindent elmond, hogy a szervezők ezt halálosan komolyan gondolják. Mivel a gyerekek többsége a pályakijelölés, valamint irányítók hiányában eltéved a kertészet útvesztőiben, és a lakótelep felé kanyarodik a vár helyett, ezért a célbaérkezés örömében relatíve kevesen osztoznak. A szervezők szerencsére feltalálják magukat, így több kategóriában is győztest hirdetnek, egyet a simán befutók között, egyet az eltévedt, de szerencsésen megkerült gyerkőcök között. Nem baj, a gyerek még kicsi, és talán nem érti egészen a hülyeséget – de fogalma már lesz róla.

A gyerekversenyeken tapasztalt általános igénytelenség szervezői körökben gyorsabban terjed, mint a koronavírus brit mutánsa, ennek ellenére a töretlenül bizakodó szülő tesz még egy, talán legutolsó kísérletet, hogy a gyerek egy parkerdő kihívásai között végre tényleg átélhesse, mitől kaland a természetben futni. Az ismételten próbára tett kiskorú feladata, hogy a tisztítatlan, tüskés erdei gazokon átvágva találjon vissza a lángossütő bódéhoz, olyan részeken, amilyenen Harrison Ford szokott menekülni az üldözői elől, de mindezt persze örömmel tegye, elvégre ez egy futóverseny. Józan Ész vs Totál Káosz, ahol a Józan Ész vesztésre áll.

És ha mindezen megpróbáltatások után még mindig nem ment el totálisan a kedve az egésztől, akkor hamarosan azt látjuk, hogy az út végére értünk, ahonnan nincs tovább. A szülő az ország számos gyerekfutóversenyével megpróbálkozott, rászánta az időt, nem volt rest, mégis azt tapasztalta, hogy a gyerkőc a verseny pár percével, és az egész körítéssel együtt is csak alig jutott több élményhez, mint amennyit egy ukrán kisgyerek kaphat egy donyecki telepi játszótéren. Mert, valljuk be, a nyakba akasztható céges kulcstartókon fityegő műanyag sufnimedálok hűen tükrözik a gyerekversenyekbe feccölt szervezői energiát, ezért a gyerektől elvárni a futás iránti elköteleződést, hát, nem egészen méltányos.

Létezik persze a másik véglet is, a színes füstfelhőből induló akadályversenyzés, de az ott eltöltött nettó tíz perc miatt, lássuk be, nem igazán érdemes rendszeresen az ország széléig autózni, ezért a legtöbb család számára ez nem lehet opció.

Mondjuk ki, a futást és a versenyzést, legyen az bármilyen meglepő, sok futás és versenyzésen keresztül lehet megszerettetni. Ez sajnos outdoor tevékenység, ami a kényelmi helyzet időszakos feladását igényli a legtöbb esetben, bár hatmilliárdból egy esetben volt már arra is példa, hogy valaki egy kisszobában valósította meg önmaga futóálmát.

Az alapkérdés, hol vannak a fiatalok, a pubertások, a kis- és nagykamaszok, a nyegle tinik, a pattanásos gimisek és a kócos egyetemisták, a szerelmesek meg az unatkozó kapucnisok a terepfutó versenyek idejében? Kisebb összegben fogadnék rá, és nem veszítenék, hogy többségük vasárnap délelőtti programja valamilyen elektronikai foglalatosság, chatelés, videójátékozás, tévékapcsolgatás. Mindez persze, semmilyen valós összefüggésbe nem hozható a koronavírus miatti lehetőségek szűkülésével, az arra történő hivatkozás nem áll meg, lásd a covid előtti idők hasonló mutatóit, és megjósolom, a covid utáni helyzet is ugyanez lesz majd. A fiatal bezárkózik a szobájába, a gyerek bekuckózza magát a gamerszékbe, és nyomkodja a telót meg a kontrollert, és erdőt legfeljebb akkor lát, ha az akciójátékban véletlenül helyszínt vált.

Amíg a szülőkből egy emberként tör föl a félelem az ízületi sérülésekkel, a bokaficamokkal vagy a váratlan szívhalállal kapcsolatban, ha a futásról van szó, addig a gyerek esetleges gerincferdülése, porckorongsérve vagy elhízása nem válik hasonló rettegés tárgyává az említett elektronikai időtöltések esetében.

És most forduljunk rá a terepfutásra. Abban az ideális esetben viszont, ha a gyerek mégiscsak a versenykeretek között történő erdei futást választaná szabadidős hétvégi programjául, a következőkkel kell szembenéznie:

Ha a távot nézzük, akkor azt látjuk, hogy a kinőtt gyerektávok legföljebb ezer métere és a legrövidebb felnőtt távok 10-14 kilométere között óriási rés tátong, és egy átlagosan fejlett iskolás nemigen talál magának megfelelő köztes távot. Jó hír viszont, hogy ez a hiány holtbiztosan kevés gyereket érint – nem gondolnám, hogy mondjuk egy 6 km-es terepversenyre tömegesen jelentkeznének a sulikból, de az a különc, aki mégis ilyenre keresne rá, tuti gondban lesz.

Ha a korhatárt figyeljük, akkor az a tipikus, hogy a versenyek többségén nem látják szívesen a 14 év alattiakat, teljesen függetlenül azok állóképességétől, felkészültségétől. Van a szervezőknek egy óvatos hozzáállása, hogy úristen, csak nehogy éppen az ő versenyén forduljon ki egy gyerek bokája, miközben, zárójelben jegyzem csak meg, hogy ugyanez az aggódás az életkor másik vége felől már nem érvényesül, így akár 99 évesen is kedélyesen teljesíthető a legtöbb táv, rögtön teszem hozzá, hogy ez rendben is van. A gyerekek feltűnése esetén viszont azonnal bekapcsol a pánikriasztás, és a kicsinyeit féltő anya ősi ösztönei, miközben egy felkészült gyerekre a terepversenyek semmivel sem jelenthetnek nagyobb veszélyt, mint egy felkészületlen felnőttre.

És mivel a belegyaloglás lehetősége általánosan elfogadott része a sportágnak, adva van, hogy aki elfárad, az sétálhat is, és a közfelfogás szerint az ízületeket a terep pont, hogy kevésbé koptatja az aszfaltnál, na meg persze, hogy bármilyen kiskorú úgyis csak felnőtt felügyelete mellett futna egy versenyen, ezért a terepfutást semmivel nem kéne veszélyesebb területnek venni, mint mondjuk a focit az iskolai betonpályán.

Bár vannak számosan, akik szerint egy gyereknek egy háztömb megkerülésénél hosszabb távú futása kimeríti a kiskorúak elleni erőszak törvényi tényállását, mert ilyenre csakis erőszakkal lehet rábírni szegényt, ez a kényszerítés egyik fajtája, merthogy nekem ne mondja már senki, hogy egy gyerek magától fut, azért csendben megemlítem, hogy még senkivel sem találkoztam, aki egy matek házifeladat elmaradásáért terepfutással büntette volna a gyerekét.

A fiatalok és a gyerekek távolmaradása a futóversenyektől alapvetően egy hibás beidegződés eredménye. Mert ha makk egészséges valaki, akkor nem az a kérdés, hogy miért fusson, hanem hogy miért ne? Oké, a legtöbb fiatal számára a futás ma nem számít menőnek, egy erdőben tolni baromira nem kúl, és ebben azért benne van az egész rosszul értelmezett XXI. századiságunk – de én most azokról beszélek, akik szívesen kilógnának ebből a sorból. Őket rosszul működő reflexek állítják meg, a buta korszellem, meg a túldimenzionált veszélyektől való félelem, és igen, benne van a szülők egy nagy adag kényelemszeretete is, meg a szűkös választási lehetőségek is, és mindezek következménye, hogy egy nagyon fontos szakasz marad ki a fiatalok életkorából, és ezeket a kihagyott éveket/évtizedet majd lehet, hogy visszasírja felnőttként az, aki a távoli jövőben először próbálja ki magát terepversenyen, amibe, megjósolható módon, bele is fog szeretni.

Az elszalasztott évekért, élményekért pedig felelősek vagyunk mindannyian, nem egyformán ugyan, de része van benne mindenkinek, leginkább persze, mégiscsak azoknak a szülőknek, akik azt hiszik, hogy a boldog gyerekkort már azzal biztosítják, ha nem szakadozik otthon a szélessávú internet, és akkor a hétvége végre tényleg a gondtalan pihenésé lehet.

Horváth Attila