Dorothy és a Budai Trail
„Utolsó pillanatban érkezem. Gyors átöltözés, melegíteni nincs idő, beállunk a rajtba és már indul is a visszaszámlálás. Nem hibáztatok senkit, felelősséget vállalok azért, hogy későn érkeztem, nem fogom a körülményekre. A terepfutás tanított meg erre, hogy bárhogyan is reagálok az előttem álló szituációkra, élethelyzetekre, a döntésemért én, és csakis egyedül én vagyok felelős.”
Dorothy-t játszom, valahol Sorrento előtt járok a sárga szerpentinen, kergetem a szeretet ünnepének hangulatát és érzésvilágát, közben a gondolataim vissza-visszaszállnak az előző hétvégi Budai Trail-re.
„Minden pillanatát élvezem, felszabadultan és céltudatosan haladok előre, folyamatosan. A 2016-os emelkedők fáinak ölelgetésének most nyoma sincs, határozottan haladok a fagyott sáron, megfontoltabban a jeges szakaszokon, az emelkedőket ahol tudom, igyekszem megfutni. Sokszor fáj, de ez a jó fájdalom, ilyenkor érzem, hogy meghaladom egy kicsit önmagam. Lesem, hol van a beígért hó, úgy várom, mint egy kisgyerek az ajándékokat. Én, aki nem szereti a hideget. Akkor jó futni, ha jól esik, várom, hogy essen, de az ég ma napsütéssel és tiszta idővel ajándékoz meg.”
Hiányzik a karácsonyi hangulat, az a szeretet, öröm és izgatottság, ami ilyenkor át szokott már járni a készülődésben. Gondolkozom, hogyan kerülhetnék közel hozzá, de totálisan ötlettelen vagyok. Poénkodok magammal, hogy a sárga út végén majd megtalálom Ózt és kívánok egyet…
Aztán egyik pillanatról a másikra valami megváltozik. Szinte tarkón csap a fenyőillat, melybe az enyhén nedves talaj illata keveredik. A sziklák és fenyők között arany csíkok szűrődnek át. Átjár valami természetfeletti békesség, mintha megérkeztem volna egy rég vágyott helyre, ahol szeretettel várnak. Csak állok leesett állal, a szememben gyűlnek a könnycseppek.
„Az első frissítőpont után a hó az úr. A szívem szárnyal, imádom a szikrázó fehérséget magam körül, a fák között kinézve a tiszta napos időben egész messzire ellátni. Nyáron jártam erre, akkor nagy eső után, az emelkedő útján mély nyomvályúk akadályozták az előre haladást. Ennek most szinte nyoma sincs. Valami történik. A testem halad tovább, de a szellemem szárnyra kap, és magasra száll a fák fölé. Siklik a levegőben minden erőfeszítés nélkül, élvezi az ég csodás kékjét, az arcába vágó hideg levegőt, látni szeretne mindent. Olyan természetes állapot ez, mintha mindig is így lenne, olyan szabad, felemelő. Nem tudom, hogy telik az idő, annyit érzékelek, hogy haladok tempósan. Nem szeretném, ha ennek vége lenne, igyekszem kihasználni. Aztán egyre közelebbről hallom a futás közben mozgó testem neszeit, a zörgő ágakat, a talpam alatt ropogó fagyott leveleket, és mint aki álomból ébred nézek körbe újra, felismerem, hogy már nagyon közel járok a kilátóhoz.”
Karácsony-érzés küszöbén állok, lendületet veszek és belevetem magam. A kacskaringós ösvény, mint egy régi hullámvasút enyhén meghintáztat, arcomon széles mosollyal megyek előre. Lábaim elé arany szőnyeget terít az avaron megcsúszó napsugarak hada, a nap kitesz magáért, összeszedi erejét, hogy felvegye a harcot a tél borús szürkeségével. Észrevétlenül telnek a kilométerek. Utolérek és halálra rémisztek három kirándulót – állítólag halk voltam, ami magamat ismerve elég furcsán hangzik. Megelőzöm őket, fokozom egy kicsit a tempót, szeretnék jóval előttük érni a Huszonnégyökrös-hegy szikláira, hogy egy kicsit egyedül élvezhessem a kilátást, a szelet, a napsütést.
Sorrento
„A kilátótól lefelé óvatosan, de a tavalyi énhez képest gyorsabban és bátrabban indulok meg a lejtőn. A havat felváltja a jég és a sár, örülök, hogy a cipőválasztásban meggondoltam magam, a Terraclaw bütykein biztosabb lábakon haladok. Itt egy nagyonszeretem szakasz következik, mindig elhatározom, hogy ha legközelebb erre járok, elidőzök a Tarnai-pihenőnél (aztán persze nem). Mindjárt megérkezünk a kettes számú frissítő ponthoz. A táv legkevésbé kellemes része következik, a végtelen sunyi emelkedő. Azon jár az agyam, hogy egyszer tavaly is a végére értem. Egész gyorsan vége is van, Anna vadászlaknál visszacsatlakozunk a zöld sávba és egy pillanatra elgondolkozom, hogy bakker már megint milyen gyorsan vége lett a távnak. A verseny elejéről olvadozó fagyott sáv rémlett, most félhangosan felnevetek, amikor meglátom a talajt: mintha valaki kijött volna fellocsolni és felszántani az elmúlt órában. Gondolkozom, hogyan lenne célszerű haladni, nem cicózok, bele a közepébe. Oldalt látom a csúszásnyomokat, én inkább nagyokat placcsogva maradok középen. Persze a rajzfilmbe illő kéz- és lábmozdulatok nem maradnak el, de csodák csodájára két lábon érek le a sárdarabokkal tarkított aszfaltra. Innen kocogás, a lábaim érzik, hogy meg lettek dolgoztatva.”
Elégedetten nézek körbe. Körben hegyek, lábam alatt szikrázik a Törökbálinti tó. Tiszta idill, mindent megkaptam, amire most szükségem lehet, pedig Óz nincs is itt. Vagy nagyon jól elbújt. Mostmár jöhet a Karácsony, minden a helyére került.
„Összességében tökéletesen éreztem magam. Időben elmaradtam 10 perccel a tavalyimtól, és persze a táv első helyezettje is kb. 1,5 órával előttem ért be, de számít ez, amikor a lehető legjobban hoztam ki magamból? 🙂 Szerintem nem. Élveztem a komplex talajviszonyokat. Ráadásul az idei évre kitűzött célok nagyobbik része, mint fejlődés az emelkedő és lejtőfutásban, az állóképességem javulása teljesült. Ennél többet most nem is kívánhatnék. Ez egy jó belépő a következő évbe.”
Hálás vagyok ezért az évért, a sok új élményért, barátokért és a terepfutás tanításaiért. 2018 pedig még több ilyennel vár már ránk, tudom. 😉
Boldog ünnepeket Mindenkinek, az ösvényeken találkozunk! 🙂
Kapszi
