Egy sérülés pszichológiája – avagy néhány tipp a kényszerű mozgásmentesség átvészeléséhez
Az elmúlt hetekben utolért egy olyan sérülés, ami miatt olyan hosszú időre kellett elköszönnöm a futástól, amilyenre kis pályafutásom során még nem volt példa. Persze sokan járnak így, sokan meg is írják – például Szász Runnabe Norbert nem is olyan rég vetette papírra, neki hogyan ugrott a maratonja, amire készült, majd hogyan jött ki a helyzetből mégis egészen jól. Erről a Runner’s World oldalán olvashattok.
Lesérülni sokféleképp lehet, de sportolás közben azért mégiscsak könnyebb, mint a civilizált ember egyéb tipikus elfoglaltságainak űzése során. Azt kell mondjam, még akkor is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha utolér a baj: egyrészt az amatőr sportolónak nem függ a megélhetése a sporteredményeitől, így egy bokaficam nem jelenti azt, hogy a következő pár héten nem lesz mit enni, másrészt akkora luxusban van részünk, hogy még egy komolyabb sérülés mellett is biztonságban élhetünk. Ez ugyanis a természetben egyáltalán nem lenne ilyen egyértelmű, ott akár már egy fájdalmasabb rándulás is elég lenne ahhoz, hogy prédává váljunk. Erről viszont jelenlegi, veszélyektől és akadályoktól jórészt megszabadított világunkban szó sincs.
Azt tapasztaltam magamon, hogy a sérüléssel való megbarátkozás útja nagyban hasonlít a jól ismert, az elfogadáshoz vezető 5 lépcsős folyamathoz. Ha megtörtént a baj, az első reakciók között találjuk a tagadást – nem akarjuk elhinni, hogy megtörtént, nem akarunk a legrosszabb forgatókönyvre gondolni. Ha viszont érezzük, hogy nem-nem, ez bizony nem piskóta, igenis fáj és fájni is fog, elfog a méreg, hogy mégis hogy lehettünk ilyen bénák, miért nem előztük meg a bajt, miért nem engedtünk több pihenőt?? Persze mielőbb megkezdjük a kezelést, bevetünk mindent, ami csak segíthet, és főleg, ha némi javulást érünk el, máris kóstolgatni kezdjük a határainkat – kicsit már lehet vele kocogni, ennyi terhelés nem árt neki, és így tovább. Ettől persze rendszerint csak rosszabb lesz, így egy ördögi körbe kerülhetünk – kis javulás – ráterhelés – visszaesés – stb., és lelki állapotunk minden korábbinál rosszabb lesz. Kisebb fajta depresszióba esünk. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy minél előbb felismerjük a megfelelő utat a gyógyuláshoz, és erősek vagyunk az önmegtartóztatáshoz, akkor eljuthatunk az elfogadás állapotába, ami azzal, hogy többé nem vetjük vissza magunkat a gyógyulási folyamat során, jelentősen megrövidítheti az ismételt futócipő húzásig eltelő időt.
A legtöbben valószínűleg nem akarnak heteket, ne adj’isten hónapokat kihagyni, mozgás nélkül tölteni, itt van hát néhány tipp, hogyan is lendüljünk túl könnyebben ezen az időszakon:
- Ismerjük meg magunkat! Legyünk kíváncsiak, nézzünk utána a sérülés okainak, ismerjük meg az adott testrész anatómiáját. Ezzel nem csak közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, de el is kerülhetjük a későbbi, hasonló sérüléseket is. Fontos, hogy súlyosabb esetben ne Dr Google-nek higgyünk, forduljunk inkább szakemberhez!
- Ha már úgyis nyakunkon a baj, a legjobb, ha megpróbálunk megnyugodni, nem ráfeszülni a problémára. Vegyük ki éves pihenőnket, próbáljuk meg egészséges táplálkozással, több alvással segíteni a korábban elvégzett edzésmunka beépülését, és nem utolsó sorban a regeneráció gyorsulását.
- Használjuk ki ezt a kiváló alkalmat az egyébként elhanyagolt, de fontos részeink, képességeink edzésére. Lehet ez törzs erősítés, egyensúlyérzék fejlesztés, úszás, nyújtás, vagy amit éppen az adott sérülés megenged.
- Az ismételt futás utáni vágy miatt jobban kikristályosodik, mi is motivál minket leginkább, így a felszabadult időt kihasználhatjuk versenynaptár írásra, edzésterv készítésére, és végig gondolhatjuk, legközelebb hogyan kerülhetjük el az ilyen kényszerpihenőket.
Összességében azt üzenném sorstársaimnak, ne csüggedjetek! Az, hogy sportsérülést szerzünk, mindössze annak a jele, hogy a sok lehetséges elfoglaltság közül az egyik legjobbat választottuk, és elmentünk a határainkig. Ha pedig egyszer visszatérünk, nem lesz, aki jobban élvezné a mozgást, a suhanást az erdőben, nem lesz, aki jobban akarná teljesíteni a távot!
Allaga Tamás
