Érzelmileg is tudni kell felnőni a versenyzéshez – Szabó Vivien írása
A 2024-es tavaszi szezon különleges verseny élményeket, mondjuk inkább úgy, megéléseket hozott számomra. Voltak olyan versenyek, ahol szárnyaltam és voltak olyanok, ahol összeszorított fogakkal poroszkáltam be a célba. Mindezek közben pedig magasságokat és mélységeket éltem meg lelkemben.
A következőkben három terepfutó versenyen való szereplés ívét mesélem el. Vigyázz, mert mély zuhanás lesz! Ennek minden izgalmával, örömével, bánatával, sérülés rehabbal, taktikai és lelki tanulságaival.
(Őszinte mosoly a Zumberak Trailen.. ja nem)
Minden futó életében van egy vagy néhány verseny, ami különösen emlékezetes. Van, amihez siker és jó élmények, más versenyekhez pedig kudarc, csalódottság érzése fűződik.
Minden futónak van olyan versenye, amit fel kellett adnia. Vagy legalábbis erősen gondolkodott rajta, hogy okosabb lenne, de valami miatt ez mégsem lehetett opció.
Talán a terepversenyek nehezebbek ebből a szempontból? Vajon mennyivel több terepfutó kénytelen bevonszolni magát kisebb, nagyobb sérüléssel is a célban, mert nehezebb a kimentés a helyzetből, mint aszfaltos versenyző? Azt gondolom, van különbség. Hiszen az erdőben nehezebb érted menni és akkor már egy-egy kevéssé durva sérüléssel inkább tovább mész, mint hogy ott várj 1-2 órát. De lehet, hogy nem keményebbek a terepfutók, mint az aszfaltosok, csak az én fejemben idealizálom magunkat…
Szóval én alapvetően nem vagyok versengő típus. Szeretek társasozni a játék és együttlét öröméért. Nem megyek bele felesleges vitákba, csak mert nekem van igazam. És nem azért megyek versenyre, hogy dobogón álljak… na jó ez kicsit kamu.
A tavalyi évben és idén is sokszor állhattam már a dobogó különböző fokain. Friss húsként a terepfutó világban ennek az élménye magával ragadott. Kialakult bennem az az elvárás – nem tudom pontosan megmondani, hogy inkább magam részéről vagy külső környezettől – hogy nekem minden versenyen ügyesnek kell lennem, jól kell szerepelnem. Ez pedig azt jelenti, hogy lehetőleg dobogón kell állnom, mert ha ez nem sikerül, akkor nem felelek meg az elvárásoknak és a rólam kialakult „jó futó” imidzsnek. Sem a futó társadalomban, sem a Salomon csapatban. Emiatt sokkal komolyabban kezdtem venni egy-egy futóversenyt, egyre inkább versengő lettem, ami természetesen az élmény faktort is mérgezte bennem.
Mindeközben azzal is tisztában voltam, hogy nem lehetek MINDEN versenyen jó formában, ezért fejben igyekeztem tréningezni magam arra, hogy nem leszek mindig a toppon. Aztán, amikor tényleg nem voltam toppon, sőt kifejezetten rosszul teljesítettem a versenyen, akkor mégis nehéz volt azt az állapotot elfogadni. Főleg, amikor egy bénázás miatt hosszabb időre parkolópályára is tettem magam, de erről bővebben később.
(Bodri Trailen – Csipivel versenyben sprint befutás)
Időben ugorjunk vissza az áprilisi Ensport Vértes Terep Maratonig (VTM), ami még egy nagyszerű élményű verseny volt, a futó teljesítmény miatt is, és mert, mint ahogy lenni szokott, a terepfutas.hu versenyeken mindig jó az atmoszféra és sok ismerőssel lehet találkozni, bandázni. Ami az eredményemet illeti, ide direkt nem mentem nagy elvárással. Nem olyan edzés munkával a hátam mögött érkeztem a versenyre, amilyen az egy ideális esetben elvártható lett volna. Akkoriban részt vettem egy sportszakmai felnőttképzésben, ami sok hétvégémet vette igénybe, így a hétvégi hosszú terepfutások max. 1 órás aszfaltozásokra cserélődtek. Közben új munkahelyem lett, és mellette délutánonként továbbra is edzősködtem. A munkák és a szabadidős programok közötti lavírozás mentálisan is nagyon fárasztó volt. Az VTM hétvégéjét azért vártam nagyon, hogy végre kint lehessek több órán keresztül a természetben, kikapcsoljak minden másból és ne legyen semmi más dolgom, csak tenni egyik lábam a másik után (meg persze a frissítésre figyelni). Szóval a cél az volt csak, hogy végig tudjak menni a 39 kilométeres pályán, ami már a hosszúsága miatt is épp elég kihívást jelentett számomra. Addig többnyire 30 kilométeres távokon indultam. Végül 3 óra 53 perccel a 2. nőként futottam át a célkapun. Habár minden verseny eredménye függ attól, milyen a mezőny, ez mégis jó megerősítése volt az elvárásaimnak.
(VTM – eredményhirdetés)
Innen már csak a lejjebb következett.
A következő verseny, ahol rajthoz álltam 2 hónappal később, a Salomon Ultra Trail Hungary Visegrád Trail 30 km-es távja volt. Ide viszont már úgy mentem, hogy a tavalyi teljesítményemnél jobb időt szeretnék futni, hiszen már ismerem a pályát és megfelelően felkészült is voltam.
Ebben az időszakban egy csípő körüli és onnan kisugárzó kellemetlen érzéssel küzdöttem a bal oldalamon, de a verseny előtt egy szuper masszőr elég jól segített helyre tenni a bajt, így lelkesen indultam neki a rajtnak.
(rajtra készen a Salomon Team lányokkal)
Pár kilométer múlva azért éreztem, hogy nem minden 100%, de haladtam előre. Felzárkóztam egy csapatra, akiktől nem akartam leszakadni. Aztán hopp, egy kanyar jött volna, de én nem vettem észre, az óra nem csipogott, tovább futottam. Miután jelezték, hogy vissza kéne menni pár száz métert, eszeveszetten hajhásztam, hogy utolérjem azt a bojt, akikkel korábban futottam. Csapattunk végig a saras, szerpentines lejtőn. Én kifejezetten szeretek lefelé futni, izgalmas kerülgetések, tempó szabályozás, mindig bátran tudtam lefelé nyomni sárban is. Most azonban mentálisan fárasztott az is, hogy fájdogál a bal lábam. Sokan voltak közvetlenül előttem, túlságosan rámentem az előttem futóra, így amikor korrigálni kellett volna az egyensúlyom, nem volt helyem hova lépni. Egy béna lépés és a jobb lábam egy fadarabon megcsúszva kicsúszott alólam, én pedig a sárban landoltam jobb combommal egy fára zuhanva.
Az első pillanatokban eltörött a mécses. Ez miért pont most, miért pont itt történik meg? Soha nem estem még el. Dühös voltam magamra, hogy elszúrtam és mekkora béna vagyok, és így nem tudok jól tovább futni, nem fogom tudni teljesíteni az elvárt szintet. Ezt nem hiszem el. MIÉRT?? Aztán megijedtem, mert nagyon fájt a combom és láttam, hogy vörös az egész lábam. Baromi sok, kedves futó meg is állt, hogy oké vagyok-e, kell-e segítség, de hajtottam őket tovább, hogy legalább az ő versenyüket ne tegyem tönkre, én megleszek.
Kicsit lenyugodtam. Konstatáltam, hogy mi történt, azt is tudtam, hogy mennem kell tovább, mert innen senki nem fog tudni hirtelen kiemelni. Hogy jobban megértsétek az elkeseredésem: az előző évi UTH-n is épp ezen a szerpentines szakaszon volt egy rossz élményem, úgyhogy itt kicsit megzuhantam lelkileg is, hogy mi a franc van. Közben ballagtam lefelé, előre engedve a többieket. A jobb teljesítési idő itt már átfordult abba, hogy legfeljebb kihasználom a szintidőt, úgyse csináltam még ilyet. Szóval az esés lehetőséget adott – vagy inkább rákényszerített – egy más típusú futásra, más jelenlétre, más részvételre.
Az adrenalin azért dolgozott. Tudtam, hogy a zúzódott izmomnak az sem jobb, ha órákat sétálgatok vele, elkezdtem tehát kocogni. Vörös-kőnél picit belelkesültem, szeretem azt a mászást. A forrásnál lemostam a véres sarat a kezemről és mentem tovább felfelé. Fotogén látvány voltam a hegyoldalon…
(UTH – Vörös-kő menet)
A Skanzen frissítőpontra beérve üdítő volt ismerősökkel találkozni, ami nagy motivációt és lendületet is adott, a hátralévő aszfaltos 6 km-re. Tudtam, hogy innen már közel a cél, menni kell, és ezt végig fogom futni. Itt már nem is tudtam, melyik lábammal van nagyobb baj, melyik fáj jobban.
Eszméletlenül fantasztikus érzés volt beérni és meglátni a főteret, a sok éljenző, szurkoló embert, akik tapsolnak, mosolyognak. Már a könnyeimmel küszködve és zihálva fordultam rá a célegyenesre és átfutottam a kapun.
Nem futottam ultra hosszú távot, sem jó idő eredményt, de megküzdöttem ezért a pillanatért. Iszonyatosan jól esett kiadni magamból az érzéseket és elmesélni ott a barátoknak, Marcinak, hogy mi minden történt a Visegrádi hegységben az elmúlt 3 órában. A combom 2 napig még sétálásnál is fájt és úgy mentem, mint aki tojáshéjakon lépdel…
(Ultra Trail Hungary – cél)
A helyzet komikuma, hogy sportrehabilitációs tréner képzésen vettem részt azokban a hónapokban… hát lehetett mit rehabilitálni – magamon.
UTH után pont 1 héttel volt a vizsgánk, amit sikeres teljesítettem. Hatalmas stressz került le akkor rólam. Megszűnt az örökös nyomás, idegeskedés, hogy rohannom kell a dolgaimmal, mert még tanulnom is kell. És persze fizikailag sem tudtam már úgy rohangálni. A zúzódás sokáig duzzadt, kemény és fájdalmas volt. Kevesebb edzést tartottam és nem futottam. Adott volt, hogy élvezzem ki a vizsga előtti pörgős időszak utáni pihit. Voltak pillanatok, amiket meg tudtam élni és élvezni, hogy nem kell sietnem sehova, nincsenek fárasztó edzések. Élveztem a városban nézelődő lassú sétát és az egyre melegebb napsütést, a barátokkal, családdal töltött több időt. Közben pedig voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy oké, tök jó volt pihenni, de azért most már elég, már túl hosszúra nyúlik a felépülés és nagyon gyorsan helyrejöhetne már a lábam, mert feszít, hogy lemaradok az edzésekkel. Lett volna mire felkészülni.
Amikor újra elkezdhettem futni, még akkor is nagyon figyelnem kellett, hogy hol a határ és csak fokozatosan növelhettem a távot, az intenzitást, de én annak az első 5 km fájdalommentes futásnak is úgy örültem, ‘mint majom a farkának’.
(A zúzódásomon kipróbáltam az ödéma elvezető nyirok kinezio tape technikát, az úgynevezett polip ragasztást)
A sürgető a helyzetben az volt, hogy kaptam egy nevezést a Salomontól a június végén megrendezésre kerülő Zumberak Trailre, amire nagyon szerettem volna felkészülni. Ráadásul számomra ez a verseny egy nehéz pályának számított, ugyanis a 35 kilométerhez 1800 m szint társult. A futás már jól ment, de ilyen kihagyás után nem várhattunk erős teljesítményt, amit borzasztóan sajnáltam, mert nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a Salomon csapat tagjaként kaptam ide nevezést. Ez volt az első megmérettetésem külföldi versenyen.
(Rajtszám átvétel a Zumberak Trail előtt)
A versenyen a pályán töltött időben szereztem rekordot, ugyanis 5 óra 30 perc alatt szenvedtem be magam a célba. Bőven nem ilyen időt terveztem. Néha elkeseredve, néha beletörődve, vagy vidáman, megélve azt, hogy hol lehetek, ballagtam előre. Brutál meleg volt és a hegyek (három is), amikre fel kellett menni, könyörtelenül meredekek voltak. Talán erre az állapotra mondják, hogy megevett a hegy és kiköpött. Más hegyek voltak ott, mint amihez itthon szoktam.
Na, de jövőre remélem újra lesz lehetőségem nekimenni ennek. Egyébként egy nagyon-nagyon jól szervezett és vidám hangulatú verseny volt, ahol lehetett rövidebb 22, 15 és 8 km-es távokon is futni. Ajánlom, ha a közelben mennél egy meleg, szintes, csodás vidékre versenyezni.
(Zumberak Trail – 1. frissítőpont)
Szóval a helyzet az, hogy a verseny előtti alku nem mindig úgy alakul a Jóistennel, ahogy azt én (el)várnám. Mert van, hogy hagyja, hogy megtörténjen a baj. Hagyja, hogy elessél, hagyja, hogy rossz döntéseket hozz, hagyja, hogy elfussd és legyél kicsit szarul közben. Hagyja, hogy leszerepelj. Hagyja, hogy megérezd, nem mindig csak az lesz a jó emlékű és klassz verseny, ahol dobogón állhatsz. Hagyja, hogy megtapasztaljam, hogy másképp is lehet versenyezni. Hogy mindenki, a célba elsőnek és utolsónak befutó versenyző is egyaránt ugyanazt a távot, ugyanazt a szintet járja végig. Hogy az ismerősöknek ugyanannyira tudok a célban örülni, hogy az önkéntesek ugyanannyira szeretetteljesek és segítőkészek lesznek velem, hogy a mellettem futóknak ugyanúgy tudok hajrázni és ők ugyanúgy mosolyognak rám. És a célban a szeretteim ugyanúgy fognak örülni nekem.
Két elég rossz teljesítményű verseny után elkezdtem foglalkozni azzal, hogy mit tudok kezdeni azzal a helyzettel, hogy habár sokszor futottam már igazán ügyesen a versenyeken és habár lelkiismeretesen végzem az edzéseket, lemondásokat teszek érte, mégis megesik, hogy sikertelen vagyok. Hogy milyen mentalitással érdemes versenyre készülni és versenyen részt venni, hogy hogyan akarok versenyezni, hogy ki vagyok én ebben.
Bőven van még mit tanulnom és tapasztalnom a terepfutás műfajában. Alázatosabbnak kell lennem a terep és a versenyek iránt és megértőbbnek magammal szemben. Szeretnék legjobb tudásom szerint felkészült lenni. Szeretném tisztelni magamat, a távokat, a versenytársakat, de nem túl komolyan venni magamat.
Nagyon sokat jelentett, hogy amikor a Zumberak Trail után néhányan beszélgettünk, Gabitól, akivel a Runityt vezetjük az alábbi idézetet kaptam.
„Pályafutásom során több mint kilencezer dobást ELHIBÁZTAM, VESZTETTEM csaknem háromszáz mérkőzésen.
Huszonhatszor VÉTETTEM EL a rám bízott, győzelemhez szükséges utolsó dobást. Újra és újra hibáztam az életemben.
EZÉRT TUDTAM MINDIG ELŐRELÉPNI.”
( Michael Jordan )
Ez helyre rakott, hogy oké hibázni és néha veszíteni, ez is a folyamat része. Mindig tanulni lehet és kell ezekből és okulva tovább haladni …
(Trailrun.hu Szavanna Trail)
Szabó Vivien
A szerző a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője. Itt tudod követni kalandjait: Facebook / Instagram
Az október 13-i Tailwind Börzsöny Trail regisztrációja nyitva. Fuss velünk a hűs, őszi Börzsönyben!
