Barion Pixel

Hello Pap-rét Trail beszámoló by Vivi

Hello Pap-rét Trail beszámoló by Vivi

Két éve kezdtem el terepre merészkedni és versenyekre is benevezni az utcai futóversenyek mellett. Így még zöldfülűnek tartom magam ebben a csoda terepfutó világban, még sok itthoni versenyt nem ismerek. Ilyen volt a Hello Pilis is. Bár korábban már szemeztem vele a Facebook eseményeknél, de ha edzővel fut az ember, nem nevezhet be „ész nélkül” mindenhova, ami megtetszik. Azonban a Terepfutás.hu cikkezői tevékenységemnek és a Hello Pilis szervezőinek hála, mégis bekerült a versenynaptárba a 28 kilométeres Pap-rét Trail, mint évindító edzőverseny.

Talán zöldfülűségemből adódik még az is, hogy iszonyatosan tudok rajongani a versenyek hangulatáért. Reggel, amikor leparkoltunk a versenyközpont közelében és megláttam az első futókat melegíteni, feltűntek ismerős arcok, távolból hallottam a speeker duruzsolását és a zenét, kezdett megjelenni bennem az izgatott boldogság, amit minden verseny előtt érzek.

A versenyközpontban: helyszín felfedezés, gyors köszöngetés, rajtszám átvétel, összekészülés és bemelegítés.

Különleges élmény, amikor úgy állhatok a rajtban, hogy ott áll mellettem az edzőm is. (Mondjuk Pálfy Márton mellett rajtolni is menő volt nekem.) Plusz öröm, már az is, amikor a Salomon Runity futóközösségünkből is vannak futók a versenyen és lehet együtt bandázni, egymásnak drukkolni.

Minden klappolt, hogy ez egy jó futás legyen…

Rajt.

Leányfaluból rövid aszfaltos út vezetett be az erdőbe, majd rövid felfelé kapaszkodás után ismét hosszú – hosszú aszfaltút. Előre engedtem már egy lányt, a boly eleje kezdett elhúzni előlem és én éreztem, hogy el kell engednem még egy lányt, nem tudom tartani a tempót. Vissza kell vennem a tempót, mert rosszabb lesz, ha most elfutom. Nem éreztem az erőt a lábamban, nem értettem, hogy mi van, elkeseredtem, hogy milyen béna vagyok, elbíztam magam. Be kellett látnom, hogy ez van, akkor most megtanulom elengedni a versenyzést és lazán futok. Különben is, azt beszéltük meg, hogy ez laza, edző verseny. Max, ha a végén jó helyen lennék, akkor megfuthatom.

És akkor itt visszakanyarodok a bemelegítéshez és ahhoz a tanulsághoz, hogy akárki, akármit mond, hogy nem kell vagy nem szokott bemelegíteni futás előtt, nekem személy szerint nagyon is szükségem van rá, hogy aztán ne a versenyen kelljen bemelegednem és végig szenvedni 12 kilométert.

A mostani talajviszonyok miatt ez a verseny, azt is visszaigazolta, hogy nem hiába, hogy én sosem akartam Spartanozni.

Durván saras volt az útvonal nagy része. Tahitótfalu felé az a bokáig süppedős, vizes sár, amikor a cipőd is fél kilóval nehezebb lesz, mindez néhol jéggel tarkítva. Azt tapasztalom, a terepfutás az, ahol minden finomkodást el kellett engedni. Saras leszel, vizes lesz, ennyi. A lényeg, hogy haladjál. Kicsit úgy éreztem magam, amikor a bosszankodást már elengedtem a tempóm miatt, mint egy gyerek, akinek nem számít, hogy koszos lesz-e, szép marad-e a ruhája, mert mekkora buli a pocsolyában és a sárban gázolni.

A Visegrádi-kapu utáni lejtő hozott vissza a versenybe. Szeretem a lefelé csapatásokat, ki is tudtam használni itt ezt a lehetőséget és egyre közelebb értem az élbolyhoz. Itt sikerült is felzárkóznom egy hellyel. Aztán beértem a 2. helyre. Vincze Zsófit, az edzőmet, néha-néha láttam felbukkanni, de esélytelen volt utolérnem, mert elképesztő gyors volt felfelé is.

Amikor jött a Vörös-kő, tudtam, hogy ez az utolsó mászás. Tudtam, hogy ez hosszú, meredek, fárasztó, de ha meg akarom tartani a helyem tolni kell, mert haladnak a többiek mögöttem is. Mantráztam magamban a Tour de France-ből vett buzdító mundatokat. Itt sokat számított, hogy az Ultra Trail Hungary pályabejárások miatt jól ismerem ezt a részt, és már nem is volt olyan traumatikus a Vörös-kő.

A mászás után még Györgyi Gábor feltartott egy rövid interjúra, aztán zúztam lefelé. Nagyon hálás vagyok az útvonal tervezőnek, amikor előre megnézem a szintrajzot és a végén már csak lefelé van.

 

Cél

A kezdeti szenvedés után nagyon örültem, hogy életre keltem és tudtam élvezni a sárban, vízben rohangálást a Pilisben, de csodáltam is, hogy hogy kerültem én másodikként a célba Vincze Zsófi után. De ha már ott voltam, nagyon örültem, mert ez jó visszaigazolás magamnak és az edzőnek is. Meg persze egy jó adag nyomás is magam számára, hogy tartani kell a szintet, de ez már az én egyéni problémám ezzel megküzdeni.

Recovery

Nyújtás, zuhany, evés, beszélgetés, élménybeszámolók.

A befutó utáni étel, ital kínálaton csak ámultam. Zöld smoothie, csicseriborsós-zöldséges ragu, borkóstoló, sör, kávé. Minden adott, hogy a futás közben fogyasztott gejl iso, gélek, szeletek ízeit finom ételekkel kompenzáld. Bár ilyen távon nekem még semmi bajom a gélekkel, de jól esik már meleget, sósat enni. Ilyen finom falatok felett mesélte el az asztalnál mindenki az élményeit és traumáit, amit a pálya nyújtott neki. Például azt, hogy számomra nem volt elég hülyére szalagozva a pálya, de szerencsére nem tévedtem azért el. A probléma megértését támogatja az a tény, hogy egy fiatal, szőke, nő ír erről.

A díjazásban több különlegessége volt számomra a versenynek. Az első futóverseny, ahonnan nem hoztam haza érmet, pedig még dobogós is lettem. A befutóérmem faültetésre cseréltem be. A dobogósokat pedig egy különleges, feliratozott borospohárral díjazták. Annyira király. Ha jövök még pár évig meglesz a készlet.

Köszönöm a Hello Pilisnek az élményt és a meghívást!

A 2025-ös eseménynél már visszajeleztem Facebookon, hogy Ott leszek.

Vivien a Terepfutás.hu 2024-es cikkezője. További kalandjait a Szabó Vivien – Athlete & Coach oldalon olvashatjátok.