Kell egy kis szabadság by Kremlicza Levente

Kell egy kis szabadság by Kremlicza Levente

Kell egy kis szabadság

A legtöbbünk számára a terepfutás a versenyzésről is szól, ha nem is a dobogóért. Hosszabb távokat akarunk futni, vagy gyorsabbak akarunk lenni, így vagy úgy, de valamiért küzdünk a versenyeken.

A felkészülés egyfajta nyomást helyez ránk, különösen ha edzővel készülünk, hisz teljesíteni kell a kiírt edzéseket. Ilyenkor nem mi választjuk meg mennyit, milyen tempóban futunk, mert azt csináljuk, ami a fejlődéshez kell. Szeretnénk a legjobbat kihozni magunkból, mert bár sokan nem mondják ki, de ott van bennünk a teljesítménykényszer, a versenyszellem. Ezért állunk ott a rajtban, ezért megyünk ki akkor is, mikor nincs kedvünk futni. Én hiszek a tudatos, felépített edzésben, abban is, hogy a terepfutásnak a szabadságról is kell szólnia. Rengeteg futót látok, aki hajszolja az eredményt, küzd a céljaiért, és közben elfelejti, hogy miért is kezdte, elfelejti, hogy miért szereti ezt csinálni. Ekkor szokott jönni a kiégés, a motivációvesztés, a lelkesedés csökkenésével pedig az eredmények romlása. Ami még rosszabb, hogy teherré, kellemetlen feladattá válik az, ami egykor feltöltött minket, ami örömöt okozott nekünk. Ezzel az a legnagyobb gond, hogy elvesztünk valamit, ami korábban segített levezetni a feszültséget, és helyette egy újabb stresszfaktort csinálunk belőle. Természetesen nem mindenkinél jelentkezik ez, de sajnos egyre gyakoribb jelenség, ahogy egyre többen járnak versenyekre.

Én is beleestem ebbe korábban, és volt néhány kemény hónapom emiatt, havi 40-50 kilométert, ha futottam, utáltam az egészet. Aztán átfordult ez bennem, elengedtem a dolgokat, nem érdekeltek a versenyek, és ez lett a megoldás. Futottam egy hónapot úgy, hogy nem terveztem meg mennyit futok, milyen tempóval, milyen pulzussal. Felöltöztem és elindultam. Elmentem olyan helyekre, ahol még nem futottam, olyan terepre, ahol rég nem jártam, megálltam, ha kedvem tartotta, megfutottam egy kemény emelkedőt, ha éppen az esett jól. Ez az időszak visszaadta, amit annyira megszerettem a terepfutásban, a szabadságot, a futás örömét.

Ezután ismét teljes gőzzel el tudtam kezdeni készülni, betartani az edzéseket, és ez az eredményeimen is meglátszott. Arra viszont figyeltem, hogy időnként fussak egyet csak úgy érzésre, és az év vége felé, mikor fejben, lélekben is elkezdtem fáradni, befásulni, akkor ismét tartottam egy szünetet, és megint csak úgy futottam szabadon, két hónapig versenyek nélkül.

Nem mondom, hogy ez az univerzális megoldás, hogy ez a tuti módszer, de úgy látom sokaknál segít visszaadni a lelkesedést. Más okból is hasznos az ilyen időszak, fizikailag is pihenhetünk egy kicsit, végezhetünk több kiegészítő mozgást, keresztedzést, segít megalapozni, hogy a következő szezonban a legjobbat nyújtsuk. Én ezt az időszakot általában télre rakom, hagyományosan a január szól a lazulásról, de versenyre csak február végén, március elején megyek újra. Addig ez a feltöltekezés, alapozás ideje.

Szerintem erre minden hobbi futónak szüksége lenne, sokkal kevesebb lenne a motivációvesztés, sérülés. Legyen egy idő, mikor a sportolás csak örömforrás, mikor a terepfutás egyszerűen szabadság.

Kremlicza Levente